Levéltári Közlemények, 81. (2010)
Irodalom - Bögre Zsuzsanna-Szabó Csaba: Törésvonalak. Apácasorsok a kommunizmusban.
Irodalom nővéreknek megélniük: hogy miképpen volt ez lehetséges, arra különböző változatokat mutatnak a kötet interjúi. Érdemes talán még egy fontos körülményt megemlíteni. Az újraalakult női szerzetesrendek, ahogyan ez a vallomásokból is kitetszik, egy egészen más társadalmi közegben találták magukat, mint amelyben a megszüntetés előtt voltak. A népegyházi keretek megszűnése azzal is együtt járt, hogy az apácarendek egykori társadalmi befolyása és presztízse automatikusan nem volt visszanyerhető: a rendi eszményeket új szituáció keretében lehetett csak megélni. Az interjúk ilyenformán rendre szembesülnek azzal is, hogy a politikai természetű represszió megszűnése önmagában nem tette lehetővé a közel fél évszázaddal korábbi rendi életforma töretlen folytatását. A kötetben reprezentált női szerzetes- rendek egészen eltérő állapotokat mutatnak a visszaemlékezések szerint a saját fennmaradásuk és folytathatóságuk szempontjából: az utánpótlás, a rendbe belépni szándékozó novíciák számára, létére vagy hiányára a visszaemlékezők rendre reflektálnak is. Mindazonáltal — és ez is az interjúk értékvilágának közös eleme — a folytatás nélkül maradás sem befolyásolja a Gondviselésbe vetett hitet, és a saját életsors értelmezése emiatt nem válik a kudarc történetévé. A 20. századi magyar történelem tágabb folyamatai szempontjából is sajátos tanulságai vannak a kötetnek. Bár némileg zavaró, hogy a könyv történeti bevezetőjét megíró Szabó Csaba kissé körvonalazatlan korszakdefiníciót alkalmaz (az 1950 utáni periódusra egyaránt használt két terminusnak, a „kommuniz- mus"-nak és a „ szocializmus"-nak az egymáshoz való viszonya kétséges marad), az bizonyos, hogy a korszak történeti képe szempontjából az autonómia és az ellenállás rejtett formáinak a leírásával a mű igen árnyalt képet tud felmutatni a pártállami időszakról. Az, hogy Szabó Csaba az Allambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának anyagait kontrollforrásként be tudta építeni a kötet jegyzeteibe, önmagában is jól mutatja, hogy a megszüntetett rendek tagjai a megfigyelések célpontjai voltak. Nem csak ez a sors jutott nekik: némely esetben a letartóztatást sem tudták elkerülni, és vállalták a börtönt is. Ezek az életpályák azonban idáig jórészt rejtve maradtak, vagy legföljebb külön-külön mutatkoztak meg, de nem álltak össze egy olyan átfogó körképpé, mint amilyenné most ebben a kötetben válhattak. Ez a rejtett történet a történelem megélésének női oldalához tartozik, és ilyenformán a társadalmi nemek történeti kutatásának a keretében is értelmezhetővé teszi a vállalkozást. Talán azért látszik különösen revelatívnak az apácasorsok ilyen, tudatos és nagymértékű bemutatása, mert a társadalmi nyilvánosság egykoron nem jelenítette meg ezt a társadalmi szereplehetőséget. Ennek árulkodó adaléka, hogy az 1950 utáni magyar irodalom szinte egyáltalán nem mutatta fel az illegalitásban létező apáca-sors modelljét — az egyetlen példa Örkény István Glória c. kisregénye és az ebből készült színdarab, a Sötét galamb. Nem véletlen, hogy a szerzők közösen írott bevezető tanulmánya hivatkozik is erre az előszóban, igaz, csak a kisregényre, a színpadi bemutatókat megélt drámát azonban nem említi (9.). 378
