Levéltári Közlemények, 81. (2010)
Közlemények - Miskolczy Ambrus: Eftimie Murgu, az ember és a politikus (1805- 1870)
Közlemények kéből varázsütésre a magyar urak ágense lett, ezek pedig a zsarnokokból demokraták" — írta Babe§. Barit pedig egyszerűen nem tudta megmagyarázni „a szomorú illúziót, melyet Murgu és még néhány magyarországi román [egyébként pedig bizonyos fokig ő maga is] a magyar-román konföderációról alkotott, akkor, amikor a magyar forradalom vezetői az Adriától a Fekete-tengerig terjedő Magyar Birodalomról beszéltek és az egész román nemzet feltételnélküli alávetését követelték".33 Úgy tűnik Murgu valamiféle bűnbak lett, amikor mindenki a saját illúzióit az ő kárhoztatásával próbálta feledtetni, oly korban, amikor mindegyik fél a másik hegemón törekvéseivel legitimálta a sajátjait, és közben akadtak, akik keresték az együttműködést, és a másik fél hegemón törekvéseit úgy próbálták leszerelni, hogy a magukéból is engedtek. A nacionalista mozgósítás legjobb eszköze a bűnbakképzés, és így aztán gyakran megesik, hogy ami a történelem tragédiája, az a historiográfia komédiájává válik, a historiográfiai hiszékenység pedig naiv rögeszmék forrásává, és ennek a hiszékenységnek a másik arca a — diplomatikusnak vélt — historiográfiai feledékenység. így sikerült pl. olyan könyvet írni az 1848-1849. évi román-magyar viszonyról, amelyből a — magyar történetírást sem ismerő, ám alaposan megbélyegző — szerző Murgut is egyszerűen kihagyta.34 Ez lett a büntetése, amiért — mint Gheorghe Bogdan-Duicá írta — „Kossuthtal maradt, a demokráciával, és hű maradt eszméihez".35 A felejtésnél korrektebb eljárás volt az a helytelenítő bírálat, amelyben Silviu Dragomir, kiváló történész Murgu politikai orientációját, mint „tévelygését részesítette, miközben Simion Bárnutiu következetes magyarellenességét tartotta mércének, és egyben mentes volt attól a historiográfiai sunyiságtól, amelynek a kettős diskurzus az egyik jellegzetes megnyilvánulása.36 Murgu viszont zavaró mozzanat volt, mert egyszerre képviselte a román nemzeti egységtörekvéseket és a magyarokkal való megegyezést. Márpedig Dragomir értékelése arra épült, hogy a román nemzeti egységtörekvések nem léteztek, csak ürügyként szolgáltak a magyarok számára, hogy elutasítsák a román követeléseket. Számára ez volt az arkhimédészi pont. És a történésznek általában szüksége van ilyesmire. Mert, ha ezt megtalálja, minden világossá válik: a szomszéd története nem más, mint összeesküvés ellenem... 1848-1849 a magyar-román szembenállás, fegyveres konfliktus és egyben a magyar-román együttműködés időszaka is. Az erdélyi és magyarországi román politikusok magyar-politikája a maga sokszínűségében bontakozott ki. Egyik póluson azok, akik már áprilisban magyarellenes fegyveres fellépést szorgalmaztak az erdélyi Generalkommando szövetségét keresve, a másikon a magyar kormányzattal feltétlenül együttműködők, mint a máramarosi Gabriel Mihályi. 33 Barit, 1877.185. 34 Maior, L., 1998. 33 Bogdan-Duicá, 1937.184 36 Dragomir, 1946.342-365. 150
