Levéltári Közlemények, 80. (2009)

Levéltári Közlemények, 80. (2009) - Irodalom - GARADNAI ZOLTÁN: Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez (1963-1968). Budapest, 2008. 514 o. (Ismerteti: PRITZ PÁL)

Irodalom Ha a kötetbe sorolt francia dokumentumok alapján a partnerek teljesítményét nézzük, akkor olyan nagy különbségről egyáltalán nem beszélhetünk, vagy mondjuk úgy: nem kell beszélnünk. Azért fogalmazunk így, mert e gondosan válogatott, szemmel láthatólag mennél nagyobb használhatóságra törekvő munkában is több helyütt érződik, látszik az a fölénytudat, amellyel a világ boldogabb térfelére születettek nem ritkán szeretnek bennünk lenézni, lekezelni. Couve de Murville hivatásos diplomata volt, és így a felszabadulás után a Külügyminisztérium apparátusát irányította. Erről jut eszembe — mivel itthon az 1989-1990. évi rendszerváltás nyomán heves viták dúltak 1945 jellegének megítélése körül —, hogy a franciák számára egyáltalán nem volt kérdéses, hogy 1945-ben Magyarország felszabadult (164.). Visszatérve mondanivalónk lényegéhez: Péter János 1965-ben mintegy gesztust téve vendéglátójának, megemlítette, hogy Károlyi Mihály egyik 1948. évi jelentése szerint Couve de Murville már akkoron hasonló szellemben nyilatkozott a magyar követ előtt Európáról. A francia diplomácia irányítója szemmel láthatóan meglepődött, hogy mi, magyarok képesek vagyunk egy húsz esztendővel korábbi beszélgetésre visszaemlékezni (175., 139. jegyz.). Az efféle meglepődés — ugye nem kell részleteznünk — ismét mély bepillantást enged a franciák magyarság-képébe. Természetesen — mint szinte minden esetben — hosszan lehet ellenpéldákat sorolni, ám, ha nem feledkezünk meg szakmánk egyik alapszabályáról, hogy a dolgokat mindig a maguk súlya szerint kell szemlélni és bemutatni, akkor ebben az esetben sem veszítjük el szemmértékünket. Ám azt se tegyük, hogy nem látjuk meg azt, ami ebben a kötetben is az ellenpéldákhoz tartozik. Az új gazdasági mechanizmus 1968. január l-jétől történő bevezetése, nem csupán az a tény, hogy a pártfőtitkár már 1965-től nem tartotta szükségesnek a miniszterelnöki tisztség betöltését, hanem hogy Fock Jenő személyében színvonalas szakember, komoly személyiség áll a végrehajtó hatalom élén, figyelmet, elismerést vált ki Párizsban. 1968 márciusa végén Fock a francia fővárosban tárgyalt, és ez alkalommal már volt közös közlemény, nem csupán partnere, hanem maga az államfő is hivatalosan fogadja, és akinek látogatásáról azt jegyzik fel összefoglalóan a Quai d' Orsay-n, hogy „kitűnő benyomást keltett [...], a feltett kérdésekre nagy intelligenciával, bizonyos fokú sajátos hangon és nem kevés humorral válaszolt", és elismeréssel szóltak szakértelméről (427-428., 121. sz. irat). Fentebb megkezdett gondolatmenetünket folytatva: a kötet is azt mutatja, hogy az országunkkal foglalkozó francia diplomaták munkájához megalapozottan fűzhetünk kritikát. Ismert tény, hogy nemzetközi elszigeteltségéből Kádár János Magyarországa úgy tudott a '60-as évek első felétől kitörni, hogy — természetesen Moszkvával egyeztetve — 1962-ben titkos tárgyalásokon állapodott meg az Egyesült Államokkal. E megállapodás révén kapja vissza mandátumát az ország az ENSZ-ben (cserében azért, hogy vállalja az általános amnesztiát), aztán hosszú tárgyalássorozat eredményeként 1964 szeptemberében az Apostoli Szentszékkel kötött — 405