Levéltári Közlemények, 80. (2009)

Levéltári Közlemények, 80. (2009) - Irodalom - GARADNAI ZOLTÁN: Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez (1963-1968). Budapest, 2008. 514 o. (Ismerteti: PRITZ PÁL)

Irodalom sorban a külügyi apparátus(ok) nem éppen magas színvonalára gondolok. (A többes számnak is megvan a maga oka, erről majd még a szükséges összevetés érdekében szeretnék szólni.) Itt csupán egy-egy példával érzékeltetem a gúzsnak ezeket a köteleit. Kádár János a csepeli sportcsarnokban 1963. április 5-én mondott beszédében a francia-nyugatnémet szövetségi szerződésről szólva nem csupán azt hangsúlyozta, hogy az nem a két népé, hanem — úgymond — a francia és a nyugatnémet monopóliumoké, ám azt per tangentem döntően reakciós szerződésnek mondta, amelyet le kell leplezni, annak érdekében, nehogy NyugatNémetország ezen keresztül jusson atomfegyverhez, hogy fenyegesse a világbékét. Természetesen mondhatjuk, gondolhatjuk, hogy az efféle ideológiai szóvirágok és a tényleges politika között esetleg tetemes volt a különbség, ám a tények, az összefüggések elemzése arra vall, hogy ezeket a szólamokat bizony hangoztatói maguk is jelentős mértékben komolyan gondolták. Majd másfél esztendővel később, zárt ajtók mögött, a külföldön állomásozó magyar misszióvezetők szokásos éves budapesti konferenciáján igazán nem kellett volna De Gaulle-t szó szerint a tőke cselédjének mondani, amit az ország első embere még azzal az empatikusnak szánt megjegyzéssel is hallgatóságába sulykolt, hogy nem vitatja el a francia államfő ezzel ellentétes önképét. Az akkor elmúlt esztendei francia-német szövetségről szólva pedig igen világosan látszik, hogy Kádár János mélyen meg volt győződve a szerződő partnerek egymás iránt rosszhiszeműségéről, állítólag mindegyik a másik rovására akart előnyhöz jutni, és az addig eltelt idő nem mutatta meg, hogy — úgymond — melyikük a ló és melyikük a lovas (4. sz. irat). Ebben a világban, ahol az első ember így látta a dolgokat, ott a mérhetetlenül túlcentralizált döntési mechanizmusban nemhogy a Külügyminisztériumnak, de magának a külügyminiszternek sem volt valóban érdemi szerepe, a döntések jelentős részét maga az első ember hozta meg. Igaz, azzal a koreográfiával, hogy az MSZMP KB Politikai Bizottságában tárgyaltak róla, és annak ügymenetét a KB Külügyi Osztálya megfelelően adminisztrálta, a végrehajtás pedig a Külügyminisztérium reszortja volt. Péter János külügyminiszter — egyébként nem sablonos személy, eredetileg református lelkész, egy ideig püspök, 1961-től 1973-ig külügyminiszter, egyik fontos szereplője tehát — a kötetnek, csak azt ne mondjuk, hogy egyik főszereplője, hiszen, hogy mily csekély lehetőség adódott számára valódi külügyminiszteri szerepre, arra a kötetben is találunk igencsak lehangoló példákat. Olyan személyiség volt ő, aki akkor vállalta ezt a formailag magas tisztséget, amikor alig volt önálló magyar külpolitika. Ám igaz: az a kevés — ismételhetjük — éppen ebben az időszakban valamelyest bővülőben volt, de annak formálása szinte egyszemélyes terrénuma volt a pártfőtitkár (1961-1965 között a főtitkársága mellett ismét miniszterelnök) Kádár Jánosnak, aki, ha megosztott ebből a hatalmából valamit, akkor azt lényegében csak a Politikai Bizottság tagjaival tette. 402