Levéltári Közlemények, 79. (2008)

Levéltári Közlemények, 79. (2008) - Irodalom - PÓTÓ JÁNOS: Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika. Budapest, 2003. 310 o. (Ismerteti: KOVÁCS CSABA) 356

Irodalom megsérültek a város ostromakor, akkor helyreállították azokat. Külpolitikai célok domináltak például az amerikai Bandholtz tábornok szobrának helyreállításakor, 1946-ra kijavította a főváros a szobor háborús sérüléseit, viszont nem sokkal később, a szovjet érdekszférához való közeledés miatt, elszállították és egy raktárban pihent egészen 1989. évi újraavatásáig. Valószínűleg szintén külpolitikai célok és érdekek miatt újították fel — „a Petru Groza Romániájával ekkor kibontakozó jószomszédi viszonyt demonstrálandó" — az erdélyi 2. huszárezred 1934-ben készült emlékművét is. A tárgyalt időszak négy éve alatt tíz szovjet emlékművet, valamint az 1848. évi forradalom századik évfordulója alkalmából néhány centenáriumi emlékművet avattak fel, továbbá a svéd diplomata, Raoul Wallenberg szobrát is ekkor leplezték le. A szovjet emlékművek között találhatók voltak köztéren állók (pl. a Szabadság téri vagy a Gellért-hegyi emlékmű), és közterületi síremlékként funkcionálok is, melyek alatt a város ostromakor elesett szovjet katonák nyugodtak (pl. a Ludovika kertjében felállított vagy a Béke téri síremlék). A szovjet emlékművek más szempontból is két típusra oszthatók. Az elsőbe tartozókat (pl. a Szabadság térit vagy a Gellért térit) maguk a szovjetek építették vagy építtették fel. A másik csoportba tartozóknál (pl. a Csörsz utcai, a Béke téri vagy a Gellérthegyi) az emlékmű felépítését a budapesti szervek végezték, de az építkezés során a szovjet hatóságok mindvégig nagy figyelmet fordítottak a munkálatokra. Legalább két dologban azonban megegyeznek a szovjet emlékművek: mindegyik a szovjetek részéről felmerült igény miatt készült (igaz ez főként az általuk felállítottakra vagy megrendeltekre, igaz ugyan, hogy a másik csoportba tartozóknál is megvolt ez az igény, de ezeknek az emlékmű (vek) nek az elkészültét már a helyi politikai erők is szorgalmazták), és a budapesti szovjet vezetés szava volt a döntő az emlékmű formáját, alkotóját és felállítási helyét illetően. Elmondható továbbá az is, hogy mindegyik szovjet emlékmű költségeit, még azokét is, amelyek elkészítésében a magyar szervek egyáltalán nem vettek részt, Magyarország állta, viszont azt is meg kell említeni ehelyütt, hogy egy részüknek a költségeit beszámították a Szovjetunió részére fizetendő háborús jóvátételbe. Az 1848. évi forradalom kitörésének centenáriuma alkalmából Budapesten felállított emlékművekről nem tudható meg sok minden, alig néhány dolog derül ki azokról, többek között a szerző szavait idézve az, hogy „dömping ez még akkor is, ha az új emlékművek többsége a fővárost környező településeken állíttatott fel, melyeket csak később csatoltak Budapesthez" (141.). Részletesen ecseteli viszont a szerző a Wallenberg-szobor történetét, amelynek esete azért is különleges, mert a szobor magánemberek kezdeményezésére készült el, és csak a felállítás költségeit fedezte az állam. A jelképpé vált szobor sorsa csak 1999-ben rendeződött, amikor is újra felállították az 1949-ben, az avatás előtt néhány nappal ledöntött szobrot. A Pótó János által vizsgált időszakban sok más köztéri szobor felállítását is tervezte a politikai hatalom, azonban egy részük csak jóval a könyvben taglalt 359