Levéltári Közlemények, 79. (2008)
Levéltári Közlemények, 79. (2008) - Irodalom - PÓTÓ JÁNOS: Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika. Budapest, 2003. 310 o. (Ismerteti: KOVÁCS CSABA) 356
Irodalom bemutatja ez utóbbi két altípusának (az emlékmegőrző alkotásoknak és a politikai emlékműveknek) főbb jellegzetességeit. Ismerteti a politikai emlékművekre ruházott „feladatokat", amelyek a következők: a „legjelentősebb történelmi személyek, események kultuszának éltetése, akiknek és amelyeknek a fennálló politikai rendszer a hagyományok sorából kiemelkedő jelentőséget tulajdonít" (19.), továbbá (követendő) értékek elfogadását sugallják. A kiegyezéstől a 20. század végéig tartó időszak „szoborhelyzetének" felvázolása (az ezredforduló 700 szobrához viszonyítva elenyésző a száz évvel korábbi mintegy hatvan szobor) jól szemlélteti, miként tulajdonítottak az — egymástól akár homlokegyenest különböző — politikai kurzusok egyre nagyobb jelentőséget a köztereken megjelenő szobroknak, és az azok által betöltött ideológiai közvetítő szerepnek. A nyitó fejezet első körben az 1945 és 1949 közötti időszak politikai hatalmának az elmúlt rendszer(ek)ben állított köztéri szobrokhoz való viszonyát, másodikban az újonnan felállítottak keletkezési és felállítási történetét tekinti át, végezetül bemutatja, hogy a korszakban milyen szobrokat terveztek még felállítani, és azok a kivitelezés mely fázisába jutottak el. A szerző a fejezet elején leszögezi, hogy mivel az emlékművek propagandisztikus szereppel bírnak egy rendszer életében, ezért történeti forrásként is funkcionálnak. Általuk feltárható, meghatározható, hogy a historizáló politikai propaganda milyen hatást kívánt gyakorolni a közgondolkodásra. Az első csoportba tartozó szobrok között találunk olyanokat, melyeket az új rendszer a háborús sérülések után nem állított helyre, pl. a Tüzéremlékművet és a Haditengerész emlékművet vagy a Tisza Istvánnak állított szobrot. Mint Pótó János elmondja, az, hogy egy szobrot nem restaurálnak, nem jelenti azt, hogy politikai ok húzódik a háttérben, némely szobrok esetében például közrejátszhatott a háború utáni nehéz gazdasági helyzet is. E csoportba tartoznak még azok a szobrok is, amelyeknek a politikai üzenetével szintén nem értett egyet az új rendszer, de aránylag épen átvészelték az ostromot, így ledöntésre, illetve lebontásra kerültek, pl. az 1918-1919. évi nemzeti vértanúk emlékműve, Werbőczy István szobra és a szabadság téri irredenta szobrok. A nem tűrt szobrok között akadtak olyanok is, amelyeket esztétikai értékük miatt nem bontottak el, hanem feliratuk, szimbólumkészletük megváltoztatásával, eltávolításával továbbra is helyükön maradhattak, ilyen volt a Magyar Igazság kútja és a Magyar Fájdalom szobra vagy például a magyar tábori vadászzászlóaljak emlékműve. E szobrok eltüntetése, illetve átváltoztatása mutatja, hogy az új politikai erő részéről küzdelem indult meg a köztereken létesíthető politikai-ideológiai helyekért, s ennek első lépése az volt, hogy az előző hatalmi garnitúra kulturális helyeit megszüntették, szimbólumaikat megsemmisítették. Három politikus szobrának kivételével (Andrássy Gyuláé, Bartha Miklósé és Werbőczy Istváné) mindegyik helyre nem állított vagy lebontott emlékmű a Horthy-korszakban került felállításra. A régi politikai rendszer(ek) köztéri szobrai között akadtak olyanok is a szerző által tárgyalt időszakban, amelyek mondanivalójuk aktuálpolitikai tartalma vagy akár távolabbra mutató célok miatt elkerülték a lebontást, sőt, ha 358
