Levéltári Közlemények, 78. (2007)

Levéltári Közlemények, 78. (2007) 1. - Tyekvicska Árpád: Gondolatok a magyar levéltárügy jövőjéről / 3–61. o.

Tyekvicska Árpád: Gondolatok a magyar levéltárügy jövőjéről 3. Változó tér — változó levéltár 3.1. Mihamarabb pontos, szabatos, meggyőző és a szakma által általánosan elfogadott válaszokat kell megfogalmaznunk a levéltári/levéltárosi identitás kérdéseire, mert csak ekkor tudunk feleletet adni a létünk, működésünk céljára és értelmére vonatkozó kérdésekre, amelyeket a források elosztói és az állampolgárok nap mint nap feltehetnek nekünk. 3.2. A levéltár — Pierre Nóra szavait idézve — „nem annyira a megőrzés, hanem inkább a megsemmisítés tudománya". Mit őrzünk meg és mit adunk át az enyészetnek — ez a levéltáros alapdilemmája. Mi kerül be az „emlékezésre érdemesnek tűnő dolgok" tárházába, lesz része annak a töredéknyi irathalmaznak, melytől identitásunk megőrzését, az élet(ünk) jövőbeni rekonstruálhatóságát várjuk? Fentebb már említettük azokat a kritikákat, amelyeket a társadalomtörténetírás fogalmaz meg a levéltárakkal szemben: gyűjtőmunkánk a hivatalra és nem az életre koncentrál. Pedig a történészek nem elhanyagolható része, az Annales nagy nemzedéke után már nem a hivatalra, az általa ritmizált és láttatott/kikényszerített történésekre, aktusokra (az eseménytörténetre) kíváncsi, hanem az egyes eseményekben tetten érhető, és az iratok — gyakorta nem is provenienciálisan összefüggő — sorozatából kinyerhető másodlagos információkra, amelyek algoritmusba állításával az élet működését, az emberi identitást kutatja. Jól húzzuk-e meg a határokat akkor, amikor a hivatali iratok egy kis részének megőrzését tekintjük főcélunknak, de csak erőnk töredékét fordítjuk az azon kívüli irattermelés monitoringjára? Nem azoknak van-e igazuk, akik azt mondják, hogy az utóbbi száz év irattermelési forradalma azt eredményezte, hogy a hivatali iratok — amik addig szinte egyeduralkodó módon őrizték az emberiség történetét — már csak az egyik, ráadásul konstruált oldalát mutatják a valóságnak? A másik oldal a hivatal falain kívül, az emberek magánéletében rögzül, egyre inkább illékony e-mailek, digitális képek, sms-ek, elektronikus folyóiratok stb. formájában (s még ez is csak az egyik szegmense az általunk értelmezett „hivatalon kívüliségnek"). Amikor a TAH-iratokról vitázunk, valóban csak valamiféle illetékességi kérdésben foglalunk állást, nem inkább a levéltáros élet alapkérdésén gyötrődünk? És amikor azt kérdezzük, hogy helyes-e megőrizni a minta irattári tervekben selejtezne tőnek nyilvánított bírósági, ügyészségi akták tömegét, nem az új igények és a hagyományos kötelmek ellentmondásait próbáljuk feloldani? Mindezek azt mondatják velem, hogy ideje újragondolnunk a levéltárak társadalmi küldetésének, feladatának alapkérdéseit. Nyilván nem az azonnali irányváltás szándékával, sokkal inkább a még oly távoli cél felé mozgás megindításaként. Gondolkodásunkban nagyobb teret kell kapnia a magániratoknak, illetve a hivatali irattermelés azon dokumentumainak, melyek a nem autoritatív történetid