Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 3. - Varga János: A királyi serviens / 1–103. o.

Varga János: A királyi serviens Az ellentmondásnak egyetlen feloldása lehetséges: a szolgabíró és a iudex nobilium kifejezések egyidejűleg keletkeztek, jelentéseik pontosan fedik egymást, és — ez a döntő — azért lehetnek egymás szinonimái, mert a nobilis és a serviens regis társadalmi állása az adott időben jogilag ugyanaz, vagyis ők is szinonimái egymásnak! E felfogás alapján könnyű megérteni, miért nem akadt egyetlen nobilis se, aki tiltakozott volna a servienseknek adott bírói hatalom ellen. A tárgyalt oklevélben megörökített konkrét eset közelebbi vizsgálata ugyanerre az eredményre vezet. A serviensek ítéletével dacoló Oguz a források szerint potentátnak számított a zalai tájakon. Neve mellett a „bán" megjelölés vagy létező, de még inkább hajdanán viselt tisztségére, vagy — a „pan" és „bán" azonossága alapján — tekintélyére, hatalommal párosítható társadalmi súlyára utal. Erőszakosságának és harácsoló hajlamának már korábban bizonyságát adta: annak idején ő foglalta el magának erőszakkal a zalai vár Zelch falubéli jobbágyainak — Heyne és Cheyd fiainak — meg rokonaiknak a Karka patak mellett fekvő haereditaria földjét, amelyet azután csak annak a tizenkét bírónak sikerült elvenni tőle, akiket a perpetuitasók visszaszerzésére apja nevében — 1220 táján — Béla Zalába nevezett ki.

158 Most pedig Bertalan veszprémi püspökkel húzott ujjat. És erről az Oguz nagyúrról azt írják a törvényt ülő serviensek, hogy — hatalmaskodása idején — „egy volt közülünk" (unus erat de nobis). Az önkényeskedő, Zala összes serviensének ítéletére fittyet hányó nagyúr a nobilisnél állítólag kevesebb jogot élvező serviens lett volna? Az ellentmondásnak jelen esetben is csak az lehet a feloldása, hogy a serviens állása és társadalmi helye jogkör tekintetében fikarcnyit se különbözött a nemesétől. Vagyis maguk a serviensek a nobilisek, ezért természetes számukra, hogy a hatalmas úr mint nobilis, ugyancsak az ő soraikba tartozik. E több mint feltételezést bizonyossággá erősíti a fehérvári káptalan egy 1250-ben keletkezett oklevele. Ebben a már néhai Oguz — igaz, a dokumentum tévesen Otusnak írja — bán fia: Gyurko mint nobilis vir jelenik meg.

159 Kilenc évre rá, hogy a zalai serviensek ítélet- és bizonyságlevele megszületett, a tatárok dúlták végig Magyarországot. Inváziójukat és a vele kapcsolatos eseményeket — levél formájában — 1244 első negyedében szemtanúként részletesen írásba foglalta az a Rogerius, aki, mint nagyváradi kanonok akkortájt néhány éven át Magyarországon élt, és aki maga is megszenvedte Batu kán hordáinak „működését". Beszámolója, amely Carmen miserabile (Siralmas ének) néven, illetőleg címmel vált ismeretessé, hiteles, noha eredetiben nem maradt ránk, hanem csak nyomtatványok őrizték meg szövegét. Első kiadása 1488-ban Brünnben, a Turóczi-krónika függelékeként, az utolsó — tizenkettedik és egyben kritikai — pedig 1938-ban Budapesten látott napvilágot.

160 L. minderre Csák tárnokmester, egyben zalai comes és társainak 1257-ben kelt oklevelét. WENZEL, ÁÚÓ. VII. köt. 452^53. FEJÉR, CD. V/2, köt. 119-120. A Szentpétery Imre szerkesztette Scriptores rerum Hungaricarumban (SZENTPÉTERY, SRH. II. köt. 551588.); ezt az utóbbit — bevezetővel is ellátva — Juhász László készítette kritikai kiadásra elő. Vizsgálatunkban az ő megállapításaira és általa gondozott szövegre támaszkodunk. 58