Levéltári Közlemények, 77. (2006)
Levéltári Közlemények, 77. (2006) 3. - Varga János: A királyi serviens / 1–103. o.
Varga János: A királyi serviens fokon élő, ezek földjén otthont találó és velük részben össze is vegyülő vendégtelepesek a várral szemben szolgáló-szolgai viszonyban jelentek ugyan meg, de továbbra is őrizték egykori szabad állapotuknak tudatát, és — e kettősségnek mintegy kifejezése gyanánt — felvették (!) a királyi serviens nevet. Az elnevezés — Erdélyi okfejtése szerint — 1217-et követően és azzal kapott hivatalos jelleget, hogy II. András kiadta az első olyan dokumentumot, amelynek megadományozott főszereplőjét a szabad királyi serviensek soraiba emelte fel az uralkodó. Ebben Erdélyi egyszersmind a királyi serviensek osztályának megszületését látja, okát pedig András „elhatározásában" véli felfedezni. A serviensi „kinevezések" gyakorlatának beindulását ugyanis azzal magyarázza, hogy a király 1217. évi szentföldi keresztes hadjárata során a külföldi fejedelmek és bárók körül csupán hűbéres páncélosokat látott, és ennek hatására kezdték mind ő, mint utódai vitéz szabadosaikat — addig használt, saját és szerzett földjeikkel együtt — kivenni a vár meg az ispán hatósága alól és vértes katonai szolgálat kötelezettsége mellett besorozni saját, már meglévő és királyi zászló alatt harcoló szabad vitézeik közé. A király ilyen típusú szabadjainak földjük szabaddá tétele — katonakötelezettségükkel párosulva — hűbéres jelleget kölcsönzött, ők pedig, megkülönböztetni akarva magukat mind a servusoktól, mind a szabados magánseruíensektől, állandósították feltehetően már 1217 előtt is használt királyi serviens nevüket. Erdélyi summázott végkövetkeztetése az, hogy a királyi serviens 1217-től olyan társadalmi képződmény tagja, amelyet a fenti értelemben vett szabadosok közül a király által páncélos vitézekké „kinevezettek" alkotnak; ők már közel állnak a nemesekhez, akikkel itt-ott azonosítani is kezdik őket; de maguk is harcba indulnak azért, hogy megszabaduljanak hűbéri kötelezettségeiktőlf?), és egyenlőekké válhassanak a nemesekkel. Az Aranybulla-mozgalmaknak e királyi serviensek a zászlóvivői; magát az Aranybullát pedig nem a nobilisek, hanem ezek a serviensek, tehát a királyi és várföldeket élvező „szabados és telepes" vitézek kényszerítették — és éppen hogy a nemesség ellenében — ki. Nemesekké azonban — folytatódik Erdélyi gondolatmenete — csak 45 évvel az Aranybulla megszületése után sikerült válniuk. Feltételezi, hogy ehhez István, még mint ifjabb király tette meg saját újításaként 1260-ban az első lépést, amikor Chak magister és comes két serviensét a nemesek sorába emelte; azt viszont már tényként állapítja meg, hogy az 1267.1 évi — Béla, István és az ifjabb Béla által kiadott — „esztergomi" dekrétumban, amelyet ő az Aranybulla revíziójának tart, „a régibb királyi serviensek nemességre törekvése formaszerű szentesítést nyert", hiszen a királyi serviensek nemességét Béláék maguk ismerték el, amikor az okirat bevezetőjében leszögezték, hogy kibocsátása azon — vagy olyan — nemesek kérésére történt, qui servientes regis áicuntur, azaz akiket a király servienseinek neveznek. 1 ERDÉLYI, 1914, 191-211., ül. ERDÉLYI, 1916, 42-43. Igaz, 30 évvel korábban már Bunyitay Vince is állást foglalt a serviens regis értelmezése ügyében: minden vizsgálódást és elemzést mellőzve jelentette ki, hogy az Árpádok korában főuraink jobagiones, servientes Regisnek neveztetnek. BUNYITAY, 2
