Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 3. - Varga János: A királyi serviens / 1–103. o.

Varga János: A királyi serviens Tekintsünk most el annak tételszerű bizonyításától, hogy Erdélyi állításai, következtetései és feltételezései között alig akad olyan, amelyet akárcsak egyetlen hiteles adat is alátámasztana. Forrásértelmezésének „pontosságára" pedig csupán egyetlen példát legyen szabad felhozni. Az általa citált esetben az István által 1260-ban nemességre emelt két személy nem a királynak, hanem Csák comesnek volt a serviense, vagyis az ifjabb uralkodó megyésispánjának állt magánserviensi szolgálatában. Társadalmi hovatartozásuk, vagyis jogállásuk szerint mindketten a zalai várnak voltak várjobbágyai. Az ő személyükben István nem királyi servienséket, hanem — látni fogjuk — a kor általános gyakorlatába illően várjobbágyokat nobilitált Egyetlen példa sincs rá, hogy királyi serviensi bármelyik uralkodónak is külön nemesítésben részesített volna. Ilyen aktusra nyilvánvalóan azért nem volt szükség, mert a kortársak értelmezésében a nobilis és a királyi serviens ugyanazt a társadalmi kategóriát jelentette. Ezt az evidenciát Erdélyi azzal kísérli meg hatálytalanítani, hogy minden olyan 1260 előtt keletkezett oklevelet, amely a nobilisek és a királyi serviensek azonossága mellett vall, legalábbis gyanús hitelűnek minősít. Vagyis ő az 1267. évi állítólagos egybeolvasztásuk-olvadásukig két külön, egymástól eredetben is és — bizonyos fokig — jogállásban is eltérő társadalmi formációt lát bennük. És anélkül vallja e nézetet, hogy rászánná magát a nobilitas eredetének, társadalmi gyökereinek és tényleges tartalmának megvilágítására. Erdélyi eltérés-elmélete lényeges vonásaiban mind a mai napig él. Pedig vele vitázva már Tagányi Károly rámutatott, hogy a királyi serviensek nemcsak úgy egyszerűen — szinte féllegálisan — élvezték a nemesi jogokat, hanem valójában már az ősidőktől kezdve nem is voltak mások, mint nemesek, akiket a források a 13. században hol nobiliseknek, hol pedig servientes regisnek, a 14. században viszont már kizárólag nobz'/zseknek neveznek.

2 Erezhetően bizonytalankodik viszont a serviens regis tartalmának értelmezésében Szekfű Gyula. Az e kérdéskörre kiterjedő alapművében

3 abból indul ki, hogy „a királyi família" megjelölés az előkelő nagyurakon kívül átfogta ugyan az összes olyan személyt, aki valamilyen okból állandóan, bizonyos csoportok (harcosok, papok, kézművesek) esetében azonban csak időlegesen tartózkodott 1883-1884.

1. köt. 150. Eckhart Ferenc szintén korábban, ugyancsak elemzés nélkül és mintegy mellékesen kísérelte meg a serviens társadalmi státusának meghatározását, mivel — írta ő — a király hatalma kiterjedt a magánbirtokra is, „ezek tulajdonosai a király szolgái: serviensek voltak". ECKHART, 1908. 1-3. Hozzáteszi még, hogy e birtokok élvezetéért az uralkodó ellenszolgáltatást kért, ez pedig az Aranybulla kiadásáig a kül- és belföldi háborúkban való részvételből állt, amelyet azonban annak, aki nem teljesítette, adóval kellett megváltania. Vagyis Eckhart serviensnek tekint minden magánszemélyt, aki földtulajdonnal rendelkezik. Felfogása azonban ebben a formájában nem állja meg a helyét. Hiszen földtulajdont az Árpád-korban bárki szerezhetett, ha volt pénze és eladóra talált. Attól azonban, hogy ténylegesen föld birtokosává lett, jogállás tekintetében egyáltalán nem vált automatikusan királyi servienssé. 2 TAGÁNYI, 1914,443-448., ül. TAGÁNYI, 1916. 590-608. Tagányi frappáns tömörséggel úgy foglalja öszsze álláspontját, hogy „merő képtelenség" serviens és nobilis közt különbséget tenni, mert a kettő kezdettől egy és ugyanaz. 3 SZEKFŰ, 1912.18-19., ül. 26. 3