Levéltári Közlemények, 75. (2004)

Levéltári Közlemények, 75. (2004) 2. - IRODALOM - Lázár Balázs: Hermann Róbert: Az 1848–49-es szabadságharc nagy csatái / 238–241. o.

240 Irodalom tény is napvilágra kerülhet. Megdöbbenéssel olvastam a karlócai ütközettel kapcsolatban idézett, 1848. június 13-i felhívást, amelyben a szerb föodbor nyíltan etnikai tisztogatásra szólítja fel honfitársait a magyarlakta falvakban és városokban. Ellenben Benedek Lajosnak — az 1866. évi háború osztrák fövezére — feleségéhez a harmadik komáromi csata után írt levele vidám perceket szerzett, ugyanis a tábornok ebben szalonképesen próbálja körülírni sebesülést szenvedett altestét. A szemben álló felek erejét és az összecsapásban elszenvedett veszteségeiket azonban durván megtörik a fejezetek végén bemutató táblázatok a könyv igényes tipográfiáját. Ami ennél is nagyobb probléma, a táblázatok gyakran tartalmaznak áttekinthetetlen vagy hibás oszlopokat és sorokat. Az egymásnak gyakran ellentmondó forrásokból kikövetkeztethető létszám- és veszteségadatokat talán érdemesebb lett volna a föszövegben közölni, és táblázatok helyett az egyébként jól áttekinthető térképek számát gyarapítani. Ha már a térképeknél tartunk, megemlíthetjük a kötet végén található, a magyar csapatok fegyverletételeit áttekintő táblázatot és térképet, amely a szabadságharc utolsó napjainak tényszerű összegzése. Sajnos ebbe a táblázatba is hiba csúszott, mivel a zsibói fegyverletételnél Kazinczy Lajos ezredes neve kimaradt. A parancsnokok életrajzainak elolvasása számos tanulsággal szolgálhat, különösen igaz ez az eddig kevésbé ismert császári hadvezérek esetében. Pályafutásukból kiviláglik, hogy talán egy háború sem bírt ekkora fontossággal a Habsburg-dinasztia számára, mint az 1848-1849-es magyarországi hadjárat. Az olykor meglehetősen szerény teljesítményt nyújtó császári—királyi tábornoki kar olyan mennyiségben kapta a Mária-Terézia rend és a Lipót-rend különböző osztályú kitüntetéseit, amely még a napóleoni időkre sem volt jellemző. Az egyik oldalon tehát kitüntetések, az uralkodói kegy egyéb megnyilvánulásai, bőkezű nyugdíjak sorakoznak, míg a másik oldalon akasztófa és sortűz Aradon, várbörtön Olmützben, száműzetés. A háború folyamán a szerencse azonban inkább a magyar parancsnokoknak kedvezett; a harcok közben három osztrák vezénylő is elesett. Götz, Wyss és Hentzi tábornokok egyaránt a csatamezőn vesztették életüket felbomló csapataik rendezése közben, míg orosz részről Szkarjatyin ezredes, Lüders vezérkari főnöke esett el a segesvári csatában. Az emberi tényezőnél maradva, megemlíthetjük még az egyetlen amatőr, a kötetben öt ütközetével szereplő Perczel Mór figyelemreméltó teljesítményét, aki lényegében érdemi katonai ismeretek nélkül ért el komoly eredményeket — néhány nagy veresége és a feljebbvalóival való állandó konfliktusa mellett. Ezeknél az érdekességeknél fontosabb a tizenegy csata és huszonnyolc ütközet mérlege, amely enyhe magyar fölényt mutat. Ez a magyar haditerveket és parancsnokokat dicséri. A császári hadvezetésre és vezérkari munkára nézve súlyos kritika az a tény, hogy az erők egyensúlya mellett általában a honvédsereg volt létszámbéli túlsúlyban a csaták és ütközetek folyamán. Sajnos a számos részgyőzelem mellett a csaták többségét elveszítettük, közöttük a háborút eldöntő temesvárit. Ez utóbbi vereség annál inkább fájó, mivel a csata leírásából világosan kiderül, hogy a magyar félnek — megfelelő vezetés mellett — komoly esélye lett volna a győzelem kivívására és ezáltal a háború meghosszabbítására. Az ország teljesítménye ennek ellenére óriási volt. Egy „újszülött" hadsereg, tapasztalatlan tisztikarral, szerény méretű hadiiparral, szövetségesek nélkül felvette a versenyt Európa két nagyhatalmával, és — amint arra a szerző epilógusában rámutat — az egyetlen a '48-as forradalmak közül, amely ütőképes tömeghadsereget tudott szervezni magának. Ausztria császára csak példátlan megaláztatás árán, az orosz cár segítségül hívásával tudta