Levéltári Közlemények, 75. (2004)

Levéltári Közlemények, 75. (2004) 2. - IRODALOM - Lázár Balázs: Hermann Róbert: Az 1848–49-es szabadságharc nagy csatái / 238–241. o.

irodalom 239 Miként hangolták össze ezek működését, miféle taktikai formációkat használtak? Milyen hasonlóságok és különbségek fedezhetöek fel a magyar, a császári és az orosz egységek taktikájában? Milyen alapelvek szerint folytattak ostromokat, illetve védték a megeiödített helyeket? A szerző a tőle megszokott magas színvonalon válaszol a miért, mivel és hol kérdéseire, a hogyan kérdés megválaszolásával azonban adós marad. A taktika természetesen felveti a fegyverzet kérdését is, hiszen szoros összefüggés, ok-okozati kapcsolat van a kettő között. Sajnos a szemben álló felek által használt fegyverekkel is pusztán az említés szintjén találkozhatunk. E hiányosságok annál inkább fájóak, mivel a könyv kiemelten a háború látványos, löporfüstös és lovasrohamos részére: a csatákra és az ütközetekre koncentrál, bár a kötet bevezetőjében a szerző felvállalja a csatákon és ütközeteken keresztül az egész korszak bemutatását. Véleményem szerint ez nem a legszerencsésebb elképzelés. Félő, hogy a politikatörténeti fejezeteket sokan átlapozzák, hiszen ezek az ismeretek más forrásból, kidolgozottabb formában is hozzáférhetőek. Az olvasót a kötet címéből következően a szorosan vett hadtörténeti, hadászati-harcászati kérdések talán jobban foglalkoztatják, mint például az 1848-1849-es magyar külpolitika, amelynek a szerző egy külön — igaz, rövid — fejezetet szentel. A bevezető részek után a csaták és az ütközetek sorát a kötet az első összecsapással, vagyis az 1848. június 12-i karlócai ütközettel nyitja és a „második Moháccsal", a temesvári csatával (1849. augusztus 9.) zárja. E két harc közötti különbség jól mutatja az események rohamos változását: azt, hogy tizennégy hónap leforgása alatt hogyan alakult át egy szerb felkelés, horvát, később császári invázióvá, majd a cári beavatkozást követően 1815 óta Európa legnagyobb méretű fegyveres konfliktusává. A csaták és ütközetek leírását a szerző bőséges képanyaggal, térképpel és táblázatta] egészítette ki, és alaposan ismerteti az összecsapások lefolyását mindkét fél szemszögéből. A könyv nagy erénye, hogy Hermann Róbert nem csak a honvédsereg forrásanyagát ismeri alaposan, hanem a bécsi Hadilevéltár ide vonatkozó hadműveleti és egyéb iratait is áttanulmányozta. Ez a biztos anyagismeret az események árnyalt és hiteles bemutatását teszi lehetővé, illetve számtalan új adattal és ténnyel gazdagítja ismereteinket. Sajnos a könyv ismeretterjesztő jellegéből adódóan a szerzőnek nem volt lehetősége a felhasznált levéltári és könyvészeti forrásokról jegyzetapparátust mellékelnie, ugyanakkor a könyv végén található igen alapos és részletes bibliográfia némileg pótolja ezt a hiányosságot. A könyv népszerűsítő műfaja ellenére, egy tárgymutató jelentősen megkönnyítette volna a könyv használatát. A harcok leírását a szerző elegánsan oldotta meg, amely némileg emlékeztet a nyugati népszerűsítő hadtörténeti kiadványok szerkezetére. A szorosan vett ütközetleírások mellett — az emberi tényezőt hangsúlyozva — a szemben álló parancsnokok rövid biográfiája is megtalálható a kötetben. Emellett térképek, a két tábor erőit és veszteségeit bemutató táblázatok, szemtanúk színes, gondosan válogatott visszaemlékezései is segítik az események minél hitelesebb felidézését. Az összecsapásokat időrendben bemutató szerző a fejezetek végén nyilakkal könnyíti meg az előzmények és következmények áttekintését, mivel a kronológiai sorrend nem mindig teszi lehetővé a különféle események közötti logikai kapcsolat bemutatását. A magyar, osztrák és orosz visszaemlékezések közlése óriási többletet nyújthat az olvasónak, hiszen kiválóan visszaadják — különösen a magánlevelek — az események hangulatát, betekintést nyújtva a kortársak gondolkodásmódjába, miközben anekdotikus elemekkel színezik a csataleírásokat. Ugyanakkor számos, kevésbé ismert