Levéltári Közlemények, 73. (2002)

Levéltári Közlemények, 73. (2002) 1–2. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Várkonyi Gábor: Edward Barton konstantinápolyi angol követ jelentése az 1596. évi szultáni hadjáratról / 177–198. o.

Várkonyi Gábor: Edward Barton angol követ jelentése 195 mástól, ami nálam volt, valamint nagy összegű pénz hamis reményében üldöznének, és ezáltal a biztos életveszélybe sodornám magamat és a kíséretemet; másrészt, visszatekintve a császári

52 jelvényekre, megfigyeltem, hogy azok szilárdan állnak előző helyükön, a Nagyúr helyzete tehát nem olyan reménytelen, mint ahogy azt nyúlszívű katonái képzelték, úgy gondoltam, hogy kevésbé veszélyes, ám sokkal tiszteletreméltóbb, ha inkább a Nagyúr sátra felé vonulok vissza, ahol aztán a csata végéig kitartottam. Ez később nem kis mértékben emelte hitelemet, mert a törökök, meg lévén győződve arról, hogy halálos ellenségei vagyunk a császáriaknak — még ha csak vallási ügyekben is — a rám leselkedő veszélyt a sajátjukkal egyenlőnek ítélték. Azt pedig, hogy nem futamodtam meg, ilyen sok katona és menekülő között, még nagyobbra becsülték — különösen, hogy a perzsa uralkodó követe, aki azért jött a táborba, hogy tudassa, hogy a perzsa nagykövet megérkezett Konstantinápolyba, a zűrzavarban hátra sem nézve menekült, és meg sem állt Szolnokig, ami háromnapi járóföldre van. Hogy megmutassam, nem menekültem el, a csata utáni reggelen a kíséretemmel nagyon korán elindultam, hogy megnézzem a pusztítást, ahogy azt korábban leírtam. Most tehát, hogy az utazásom minden tekintetben tiszteletreméltóan (157/a) zajlott, remélem, hogy Anglia királynőjének és méltóságodnak nincs semmilyen oka neheztelni rám amiért elkísértem a Nagyurat, főként, hogy szigorú parancsot kaptam tőle, amely most is a kezemben van, valamint, hogy nyolc hónappal az elutazásom előtt értesítettem erről Anglia királynőjét és méltóságodat, választ azonban nem kaptam. így arra kényszerültem, hogy úgy vegyem, qui tacet consentire videtur,

53 főleg, hogy több okot is látok, amelyek arra késztették volna Anglia királynőjét, hogy elfogadja, dicsérje és javallja azt. Először is, mert nem mindennapi kegy, hogy egy ilyen hatalmas császár

54 invitáljon. Másodszor, mert a keresztény fejedelmek is csak helyeselhették, akik közül a legtöbben — főleg a Nagyúr birodalmával határos országok fejedelmei — biztosak voltak abban, hogy ha a helyzet úgy hozza, hasznukra, és nem kárukra leszek ott. Harmadszor, örök időkre rögzítve lesz a török krónikákban, és az utódaik is a Nagyúr és Anglia királynője közti különleges barátság jeleként fogják értékelni. Negyedszer, azzal a meggyőződéssel mentem el, hogy valamely nagy veszélyben a kereszténységnek többet használ az én jelenlétem, mint másnál egymillió arany. És bár vakítsa el a császárt az önfejűség, és bár keményítse meg a szívét a pusztítással szemben, amit egyébként nem hiszek sem róla, sem keresztény szomszédairól, gondolja át méltóságod alaposan azt, hogy mennyire meggyengült Magyarország most, hogy elvesztette mind Győrt, ami a kulcsa, mind Egert, ami a szíve volt, és nem maradt egyetlen vára sem, amely jelentőséggel bírna, vagy megvédhetné a Nagyúr erejétől, és az ebből eredő veszélyt, 52 azaz szultáni 33 Aki hallgat, egyetért. 54 a szultán