Levéltári Közlemények, 73. (2002)

Levéltári Közlemények, 73. (2002) 1–2. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Várkonyi Gábor: Edward Barton konstantinápolyi angol követ jelentése az 1596. évi szultáni hadjáratról / 177–198. o.

188 Forrásközlések kapitányaik parancsának: a harminckétezer janicsárból nem egész hétezret lehetett a Nagyúr szolgálatában találni, ráadásul a szpáhik is véletlenszerűen, kedvük szerint nyargalásztak a táborban, ami távol esett a szabályaiktól, és ellentmondott a katonai fegyelemnek; nagy részük pedig a sátrakban rejtőzött a muskétáktól való félelmében, így a keresztények, akik, mint már korábban említettem, bátran meneteltek tovább a Nagyúr sátra felé, csak csekély ellenállást tapasztaltak, vagy éppen semmilyet: a török katonák elmenekültek előlük, anélkül, hogy felvették volna a harcot. Amikor ennek híre megérkezett a Nagyúrhoz, bár nem volt szüksége arra, hogy másoktól szerezzen tudomást róla, mivel ő maga is (152/b) látta, hogy egész tábora menekül, és tudomására hozták, hogy a legtöbb szpáhi és egyéb katona is a sátrában rejtőzik, kihirdettette, hogy minden rendű és rangú katonának el kell hagynia a sátrát, és a csatamezőre kell jönnie; ha pedig bárki, az ő parancsa ellenére, a sátrában maradna, akkor bármelyik szolgája megölheti, tette nemcsak törvényes lesz, hanem az illető megkapja gazdája vagyonát és rangját is (ez is mutatja a reménytelen helyzetet, amibe a birodalom került). Kihirdették, hogy a szpáhik, csauszok és más főminiszterek szolgái, akik eme szükséghelyzetben bebizonyítják vitézségüket és kiállnak a keresztények ellen, szpáhi rangjára emelkednek és egy szpáhi zsoldját kapják, vagy bármilyen jutalmat, amit kívánnak és megérdemelnek — erre a rejtőzködő katonák, akárcsak a szolgáik, kezdték elhagyni a sátraikat, és a Nagyúr sátrához siettek. Számos menekülő janicsár és szpáhi is, látván uralkodója kétségbeejtő helyzetét (aki mindvégig eltökélten és szilárdan állt a sátra előtt), elindult felé, és a sereg kezdett újra összeállni, de már nagyon későn, ugyanis a keresztények ekkorra megszerezték a Nagyúr összes ágyúját, és ezért a harcmező urainak hitték magukat (megérdemelten, ha ki tudták volna használni a győzelmet). Megszerezték a Nagyúr kincsesládáit is: hetven arannyal teli ládát, minden ládában tízezer arannyal. A keresztény sereg jobb és bal szárnya többfelől is behatolt a török sátrak közé, és fosztogatni kezdett; bátor előrenyomulásuk, bár a Nagyúr erejének kétharmadát szégyenszemre megfutamította (akik között én és a kíséretem egy része sem maradt hátra — a keresztények nagyon közel voltak a sátramhoz — de olyan megfontoltan menekültünk, hogy amikor egy idő után láttam, hogy a császári

44 jelvények szilárdan állnak, és hogy a veszély nem olyan nagy, mint amilyennek a riadt törökök lefestették, hamarosan visszatértem a Nagyúr sátrának közelébe, ahol a csata végéig maradtam) bár, mint mondom, a Nagyúr seregének kétharmada elmenekült, [csak] a szpáhik sátrakban maradt szolgái nem, és ezek, bár heves küzdelembe kezdtek a keresztényekkel, de legtöbbjüket kardélre hányták. A többiek pedig, akik a tábonem tudja, mik tartoznak azok közé. Továbbá ahhoz sem elég merész, hogy végrehajtsa azt, amit mások tanácsában megfontolandó. De a legrosszabb mindenek között az, hogy ő a császárné unokaöccse. Se többet, se kevesebbet nem fog tehát megtenni, mint amennyire a császárné engedélyt ad...." (Ford.: Bóna Eszter) Barton Róbert Cecilnek. 1596. márc. 31. Letter-book, 80. sz. jelentés. Magyarul: Kora újkori egyetemes szöveggyűjtemény. Szerk.: POÓR JÁNOS. Bp., 2000. 428-429. 44 azaz szultáni