Levéltári Közlemények, 72. (2001)

Levéltári Közlemények, 72. (2001) 1–2. - IN MEMORIAM - Kálnoki Kis Tamás: Bogdán István (1922–2001) / 305–309. o.

308 In memóriám bárki nem képes. A tudományokkal felvértezettek közül sem. Erre születni kell, elszántsággal, küldetéstudattal. Bizonyára fárasztó élet volt az övé, amely ilyen kíméletlenül gyönyörűséges terheket elhordozott. Némely titkaiba az alkotásnak azért bepillantást engedett a könyveit forgatóknak. Az ötleteket, megoldásokat illetően. Kérdése kérdést szült. Az egyik téma adta, hozta magával a másikat. Kissé elvont fejtegetését citálva: ő ismerte a feltehető kérdéseket, amelyekre a forrástartományban, esetünkben a levéltári állományban feleletre lelt. Ugye milyen egyszerű. Azért azt mondjuk ki bátran, fogadjuk el, hogy a zsúfolt 59-es villamoson állva, csimpaszkodva a kanyargó jármű fogantyúiba, olvasni és mérlegelni a cédulázni valót, bejelölgetni slejfnikkel a fontos részeket csak ő tudta. Az átlagembertől ilyen körülmények között az is teljesítmény, ha fárasztó munkanapjának végeztével értelmes arcot vágva néz ki az ablakon. Néhány jellemző szólás-mondását rendre még hadd idézzem fel. „Lekésem a csatlakozást", „csatlakozásom van", hangzott el gyakran szájából délidőben és az óramutató állásához másodpercnyi pontossággal igazodó mozdulattal előkerült asztalfiókjából a gondosan elkészített szeletnyi kenyér ebédadag. Volt idő, amikor tudóstársaságban. Egy időben rövid, közös ebédelésre szobájába invitálva a kutatóteremből ugyanilyen okból folyosóra kényszerült Kenéz Győzőt, minden levéltárosok tudós barátját. Ilyenkor meghányták-vetették a világ és a maguk sor(s)át. Kikapcsolódva fárasztó, álmos délutánokon fejet buktató munkálkodásukból. „Csatlakozással" gyújtott cigarettára és egyáltalán minden idejét hasznosan töltötte el, munkaprogramjában, -rendjében lazaságra nem volt betervezve időkeret. A múlt század második felére, azaz alkotó életének idejére vonatkoztatott vulgáris „társadalomfilozófiájának" summázata az a jellegzetesen pesties mondat volt, hogy: „gaj[desz]ra kell menni". Nem megtörtént? László Gyula mintha róla mintázta volna Árpád népének férfialakjait. Tar koponya, lógó, harcsa-bajusz, szúrós tekintet, inas, aszkéta termet - és csupa szív. Tarsolylemezes harci ménje természetesen nem volt. Gyalog, legfeljebb villamoson járt. Mit járt, rohant (a levéltár folyosóin gyógypapucsban, aktákkal a hóna alatt). Csúcsos prémsüveget sem viselt. Dermesztő hidegben, vörösre fagyott fülekkel, fedetlen kopaszon érezte jól magát. Fejére igazán nagyritkán tette fel vékonyka, barna svájcisapkáját. Orgánuma alkalmassá tette rádiószereplésre, tanításra. A kollégák közül számosan hallgatták előadásait — tanfolyamokon, vagy az éter hullámain keresztül —, nagy érdeklődéssel, élvezettel. Megalkuvásra, kompromisszumra képtelenként, beszélgetések alkalmával gyakran hangoztatott egy gyógyírként sem akármilyen, frappáns megoldást ígérő felszólító mondatot: a „Borítsd a fejükre az asztalt!" Volt is baja emiatt, éppen elég. Idézettségének mutató-számainál emészthetőbben jellemzik művei olvasottságát pl. az OLKK legutóbbi teljes körű állományellenőrzésének megállapításai. Az nevezetesen, hogy könnyen kezelhető, zsebkönyv formátumú, népszerű mértéktörténete (Régi magyar mértékek. Bp., 1982.) valamennyi példányának lába kelt. Egyáltalán, az Akadémiai Kiadó által egyre kisebb példányszámban megjelentetett monográfiáit (A magyarországi papíripar története /1530-1900/. Bp., 1963.; Magyarországi hossz- és földmértékek a 16. század végén. Bp., 1978.; Magyarországi hossz- és földmértékek 1601-1874. Bp., 1990.; Magyarországi űr-, térfogat-, súly- és darabmértékek 1874-i. Bp., 1991.) felszippantották, elnyelték a szakemberek és -könyvtárak. Akár rendjén való (értsd gazdaságos) lehet(ne) ez így, ha nem