Levéltári Közlemények, 72. (2001)

Levéltári Közlemények, 72. (2001) 1–2. - IN MEMORIAM - Kálnoki Kis Tamás: Bogdán István (1922–2001) / 305–309. o.

In memóriám 307 meg egy szellemes működésstatisztikai adatlap és tartozékai kiértékelésére (amely a nyílt beszámoltatást, a személyes számonkérést volt hivatva palástolni). „Gyártott" ő emellett szervezeti- és működési szabályzat (típus)tervet és ki tudja még mi mindent. Csak azért, hogy vadóc fiókáit, tagkönyvtárait segítse, tanítsa. Ám az érintettek foga már végkép nem fűlött ezek adaptálásához. Két uraik közül az üres zsebű, tanácsokat osztogatótól mértéken felül viszolyogtak. Mert, hogy (ó, borzalom!) tőlük precíz munkát követelt. A lassan készült silány kihozta sodrából. Nem meglepő ezek fényében, hogy a konok következetességgel reklamálgató Bogdán Istvánra tüzet okádtak a tagkönyvtárak fenntartói. Kikezdték. Konferenciáztak ellene. Amelyre őt, a minden alap nélkül megtámadottat nem hívták meg. Ahogy mondani szokás, a balhét mindig ő vitte el, miközben a dicsőség glóriája mások feje felett fénylett. Ezzel szemben elvárták tőle, - hogy csak a kifinomultabban megfogalmazottak köréből hozzunk példát -, hogy kisugárzása legyen. Igaz, csak egyfajta módszer(tan)beli. De hát akkor is! Vagy, hogy a KC (az állami területi/megyei levéltári szakkönyvtárak állományának központi címjegyzéke) katalóguscéduláiból az álomlátók erődjét építse meg. A 21. századból visszatekintve erre a rengeteg munkaórát elemésztő monumentumra, legfeljebb a jó szándék színvonaltalan céduláiból összehordott légvár körvonalai homályosodnak fel. Mindezektől eltekintve, ő maga szilárd hittel, lankadatlan kitartással és munkabírással szorgoskodott. Ügybuzgalmának, munkaintenzitásának döbbenetes dokumentuma az a nagyjából-egészéből 100 mintacsomónyi irat (bennük ki tudja hány száz, vagy ezer általa megírt ügyiratoldalnyi esemény), amelyben a hálózat történetéből 27 évnyi idő megtestesült. A könyvtár napi tennivalóin túlmenően is pezsgett Bogdán István körül az élet, keze alatt a munka. Tevékenykedett az újítómozgalomban. Olyan precízen bonyolult iktatókönyvet fektetett fel ebben az ügyben, hogy azt a legigényesebb bürokrata is megirigyelhetné. A téglalap alakú iktatókönyv lapjainak meg vonalazása, rovatozása és feliratozása már-már riasztó. O győzte. Válaszolt a beadványokra, levelezett. Felterjesztéseket készített, javaslatokat tett, mérlegelt. És természetesen emellett ő maga is újított (pl. raktári kocsit, vízjelolvasó, -tanulmányozó asztalt). Az ugyanezen időszakot jellemző faliújság mozgalom sem hagyta érintetlenül. Szerkesztette, megőrizte a Tollseprőt. És, ha már a megőrzés szóba került, essék vele összefüggésben két más területen kifejtett tevékenységéről szó. Az egyik a levéltározás tárgyi emlékeinek gyűjtögetése, védelme, féltése. Eredménye, édes gyermeke lett a Levéltári Múzeum. Hosszú, évtizednyi időkig rejtőzködve vajúdó születését hamar jelentkező, súlyos és tartós „kór" (a nincsen számodra hely nevű ragály) támadta meg. Mégis szerencsésen talpra állt. Nem olyan formán, ahogyan ő megálmodta. Szerényebb keretek között. Ám vállalhatóan, állóképesebb egészséggel. Az intézményi kiállítás állandó részeként. Apró, kitűnő raktár-tartozékkal. Mert minden érdekelte, mi sem természetesebb, hogy a papírológia művelésének mellékvágányain a levéltári papíranyag restaurálásának kérdésköre, problematikája szintén közel került hozzá. Átmeneti időre. Munkafolyamat analízisei szakszerűek, szellemesek. Magukon viselik könyvtáros alkotójuk rendszerező gondolkodásmódját. Egy ilyen kivételes tehetséggel és munkabírással megáldott ember életpályáján végigtekintve felmerül a kérdés, milyen módszerrel, hogyan volt képes ekkora teljesítményre, életmű alkotására. Nos, az nyugodt lelkiismerettel kijelenthető, hogy erre a teljesítményre