Levéltári Közlemények, 72. (2001)

Levéltári Közlemények, 72. (2001) 1–2. - IN MEMORIAM - Kálnoki Kis Tamás: Bogdán István (1922–2001) / 305–309. o.

306 In memóriám pályát befutó, eminens munkatársát tartja számon (eleinte lehetetlen kulcsszámok és titulusok között kanyarogva a könyvtárosság felé). Könyvtáros szakképesítő oklevelét 1952-ben az Országos Könyvtári Központ állította ki. 1962-től kÖnyvtár(i csoport)vezető. Egy csaknem 30 évvel ezelőtt megfogalmazott minősítés megörökítette sajátos konfliktusát munkáltatójával: „Amióta könyvtáros, továbbra is érdeklődik a levéltári kérdések iránt, Úgy érzi azonban, hogy ezen a területen nem kapott lehetőséget elgondolásainak gyakorlati megvalósítására". A feladat és tevékenység lényegét illetően ez nem volt más, mint a modern adatszolgáltatás (kérdésre válaszadás). Az igazán tragikus e nézetkülönbségben az, hogy a korabeli levéltárvezetés célja sem volt egyéb. Csak más nyelvet beszélt. A megvalósítás, kivitelezés mélységét, formáját, ütemét illetően. Már nyugállományban volt, amikor a Könyvtáros c. szakfolyóirat tervbe vette, hogy róla pályaképet közöl. Először beszélgetésben, interjúban állapodtunk meg vele, amely később írásbeli kérdéseimre adott válaszait Összegző variációra változott. Megfogalmaztam, elküldtem őket. Kis idő múltán felhívott. Hagyjuk az egészet. Kérdéseimre mégsem válaszol. Azt mondta leginkább azért, mert ő könyvtárosként nem sokat tett, csak a dolgát. Egy ideig kapacitáltam még, aztán lemondtam róla. A történethez tartozik, hogy fenti kudarcba fulladt kísérlettől eltekintve mi azért beszélgettünk. Ez időben egyszer olyan Bogdános környezetben, semleges területen (a helyszint ő határozta meg), órákat a Déli pályaudvaron. (A levéltárba nem tette már be a lábát. Otthonába többször, szeretettel hívott, de ott én nem szándékoztam alkalmatlankodni. Egy pohár italra, kávéra pedig hiába invitáltam bárhová). Most — rá hagyatkozva — megpróbálkozom könyvtáros pályájának összegzésével. A gyűjtemény, amelyet átvett a(z intézményi) levéltárosok könyvtára volt. Helyhiánnyal, munkaerő-kapacitási gondokkal, nyilvántartási- és feltárásmódbeli nehézségekkel. Ezért neki elsődlegesen a rendcsinálás feladata jutott. Az ekkorra alkalmatlansága miatt funkcióját vesztett könyvtári törzsnapló helyett pl. ő fektette fel (fólió nagyságú vaskos leltárkönyveket írva tele saját kezével, kalligrafálva címlapjukat) a könyvtár formátumok, könyvgerinc-méretek szerint csoportosított könyvállományának (szak)leltárkönyveit. Szabványosan, szabványosat. Az egyes műveket korrektül azonosító bibliográfiai adatok, mennyiség- és értékmeghatározások feltüntetésével egyetemben. Kevesen tudják, gondolják, hogy ez minden egyes kötet kézbevételét, borító- és belső címlapjának kinyitását, feliratozását (esetleg azok korrigálását) jelentette, a már említett azonosítók leltárkönyvbe írása mellett. A teljes állomány ekkor kevéssel több, mint 24200 kötetből állt. Az újraleltározással párhuzamosan — érvényes, használatos címleírási szabvány szerint és kartonlapokon — újrakatalogizálta a teljes állományt. írógéppel. Legkevesebb 3 példányban megírta a katalóguscédulákat, felszerelte őket és szerzői-, földrajzi- és un. kézikönyvtári katalógusokba szerkesztve betűrendbe sorolta be a szóban forgó bibliográfiai leírásokat. Elképesztően sok munka. Közben szabályzatokat készített, terveket szőtt, olyan körülmények között, amelyeket ma röviden és sokatmondóan csak „ötvenes'' évekként emlegetünk. Energiáiból jelentős mértékben áldozott a levéltári szakkönyvtárak hálózatának működtetésére, 1956-tól egészen 1983-ig eltelt emberöltőnyi idő alatt. Az OLKK-t ebben a szerepben ő személyesítette meg. Olyannyira, hogy volt idő, amikor maga vásárolta, csomagolta, postázta, könyvelte, adminisztrálta 19 megyeszékhelyre a levéltáraknak szánt könyvküldeményeket. A kapcsolattartás egykor gigantikus lendülete - ahogyan ez már lenni szokott - később alábbhagyott és továbbképzések szervezésére, alkalmaira zsugorodott össze,