Levéltári Közlemények, 71. (2000)
Levéltári Közlemények, 71. (2000) 1–2. - KÖZLEMÉNYEK - Molnár Antal: Az andocsi jezsuita misszió, 1642–1684 : adatok a hódolt Dunántúl egyháztörténetéhez / 3–31. o.
1g Közlemények nek szolgáljunk. A betegek is csak azért gyónnak, nehogy ének, beszéd és szertartás nélkül temessék el őket, mivel ezt óriási szégyennek tartják"— írta Welcznovsky László 1652-ben a tartományfőnöknek. 86 A misszionáriusok a temetés, a temető lelkipásztori szerepét gyorsan felismerték. Egyrészt (mint arról a források többször megemlékeznek) a katolikusok számára is nagy jelentősége volt az egyházi temetésnek, másrészt pedig itt szólhattak a falu reformátusaihoz. A katolikusok számára annyira fontos volt a temetési szertartás, hogy Welcznovsky szerint csak ezért ragaszkodtak hozzájuk. 87 A fiatalon elhunyt Becze Pál 1644-ben, a pestis idején különös gonddal temette el a halottakat, nehogy a temetési szertartásra sokat adó reformátusoknál hanyagabbnak tűnjék. Ugyanebben az évben társai is számos temetési beszédet tartottak, amelyeket sok református hallgatott. A felekezeti határok kijelölése érdekében a páterek megtiltották, hogy a reformátusok a katolikusokkal közös helyre temetkezzenek, és a katolikusok sírjánál újra bevezették a kereszt állításának szokását. 88 A következő években erőfeszítéseket tettek a temetési siratási szokások eltörlésére, és ehelyett a halottakért való imádság bevezetését szorgalmazták. 89 A környékbeli fiatalok tanítása minden jezsuita missziós állomás legfontosabb feladatai közé tartozott, de talán sehol sem ütközött olyan nagy akadályokba, mint éppen Andocson. Horváth 1643 őszén egy szalmatetős házat építtetett a faluban, hogy a telet ott tölthesse, ugyanis előző télen kénytelen volt Pécsre visszatérni. 90 A következő évben a plébánia épületét helyrehozták és kibővítették néhány szobával, a konyhával és a pincével, hogy szegény diákokat fogadhassanak be, akikből licenciátusokat képeztek a környékbeli plébániák számára. 91 Az iskola működését (akárcsak a misszió puszta létét) azonban szinte teljesen ellehetetlenítették az állandó portyák. Forrásainkból csak úgy árad a panasz a betörésekre, rablásokra, erőszakoskodásokra, amelyeket a környező végvárak katonasága követett el a somogyi falvakban. Andocs a támadások kedvelt célpontja volt, ráadásul a jezsuiták háza a falu végén, az út mellett, teljesen védtelenül állott. Az egyik jezsuita ezért kénytelen volt őrizni a házat, de még így is többször kifosztották őket, Welcznovskyt és Jaszkay Mátyást a rablók meg is lőtték. 92 A magyar katonák és hajdúk többször a jezsuiták tudtával állítottak kelepcét a faluban a törököknek, halálos veszedelembe sodorva ezzel a pátereket. Ha akciójuk nem sikerült, annak megint csak a misszionáriusok itták meg a levét. Az iskola számára a legsúlyosabb csapást az jelentette, hogy a végvári katonák rendszeresen elrabolták a jezsuiták diákjait, és csak váltságdíjért engedték szabadon őket. 93 1655-ben a vázsonyi hajdúk Jaszkay egyik tanítványát hurcolták el a koppányi várból, és súlyos váltságdíjat 86 MOL E 152 Regestrata, Collegium Jauriense fasc. 2. N° 37. fol. 54r. Ugyanerről írt Welcznovsky egy korábbi levelében is: uo. fol. 45r. (Andocs, 1651. május 21.) és Horváth János 1647-ben: PFEIFFER J.: i. m. 197-198. 87 MOL E 152 Regestrata, Collegium Jauriense fasc. 2. N° 37. fol. 54r. 88 LA 1644. ARSI Austr. vol. 139. pag. 291-292. 89 „...abrogato more barbaro, quo inter inconditos clamores et miros tumultus mortuum antehac sepeliebant, decretum est approbante totó populo, ut preces in defuncti solatium ad Deum fundantur, quod quidem enim fieri consuevit cum primum quispiam ex incolis moritur, dato in eam rem aeris campani signo, quo audito omnes in genua ruunt seu rure, seu domo labori vacent..." LA 1648. ARSI Austr. vol. 140. fol. 156rv. 90 BENDAK.:i.m. 136. . 91 LA 1644. ARSI Austr. vol. 139. pag. 293. 92 MOL E 152 Regestrata, Collegium Jauriense fasc. 2. N° 37. fol. 45r., 54r.; PBFK vol. 118. D. 16. pag. 303. A dunántúli hódoltság „zordabb" szokásaira: SZAKÁLYF.: Magyar adóztatás, i. m. 182-183. 93 PFEIFFER J.: i. m. 196-197.
