Levéltári Közlemények, 68. (1997)

Levéltári Közlemények, 68. (1997) 1–2. - TANULMÁNYOK - Szende Katalin: Családszerkezet és örökösödési szokások a késő középkori Pozsonyban és Sopronban / 77–98. o.

Szende Katalin: Családszerkezet és örökösödési szokások Pozsonyban és Sopronban 89 volt. A szülők utáni névadás a parasztok körében még ritkább volt, míg a nemeseknél gyakran előfordult, hogy a fiú az apja nevét kapta.

51 A nagyszülők nevének ismételt előfordulását a későbbi generációkban forrásainkból nem tudjuk megállapítani. 4. A harmadik generáció: adatok az unokákról A városi demográfiával foglalkozó szakirodalomban immár hagyományossá vált a „harmadik generáció veszélyéről" beszélni, vagyis arról, hogy a városi családok többsége kihalt a harmadik nemzedékkel. Ezt a kifejezést F. Rörig vezete be a lübecki kereskedőparticiátussal kapcsolatban.

52 Megfigyelését később számos középkori európai városban igazolták, többek között Budán is, ahol a töredékes okleveles anyagban 59 nagykorú leszármazott mellett csak 8 unokát említettek meg.

53 A pozsonyi végrendeletek megerősítik az általánosan elfogadott nézeteket, mert ezekben is igen ritkán említették meg a harmadik generáció tagjait. A vizsgált mintában a pozsonyi testamentumoknak mindössze 6%-a (51 db) tartalmaz utalást összesen 69 unokáról, Sopronban 21 végrendelkező 24 unokát említett (1. az 1. táblázatot). Említésre méltó, hogy Pozsonyban a nők (nagyanyák) menynyivel gyakrabban tettek említést unokáikról, mint a férfiak, míg Sopronban a nők lányunokáikat, a férfiak a fiúkat részesítették előnyben. Háromnál több nemzedékre egyetlen végrendelet terjedt ki: Katherina, Mathes Hueterin dédunokájára („meiner andlein tochter") is hagyott egy ágybetétet.

54 Az unokák esetében a név és a nem megemlítését még kevésbé tartották fontosnak, egyszerűen „a fiam/lányom gyermeke(i)" elnevezéssel illették őket. Az unokákat általában utóörökösnek jelölték meg vagy kisebb értékű ingóságokat hagytak rájuk. Kivételes esetekben azonban jelentős részt is örökölhélhettek a családi vagyonból, mint például Hans Snebeis végrendeletében, aki fiát kitagadva unokájára hagyta az örökség felét.

55 5. Az oldalági rokonság Az oldalági rokonok: testvérek, unokatestvérek, sógorok és sógornők jóval gyakrabban szerepelnek a végrendeletekben, mint a szülők vagy az unokák: szinte minden második örökhagyó megemlékezett róluk. Ez a gyakoriság azonban nem az együttéléssel, az esetleges kiterjesztett családszerkezettel, hanem az örökösödési szokásokkal függött öszsze, mivel ezek a rokonok szorosan beletartoztak az örökösödési rendszerbe és különlegesjogaik voltak az ősi vagyonnalkapcsolatban. A pozsonyi örökösödési szokások kifejezetten előírták az oldalági rokonság figyelembevételét. Főörökösként ugyan csak gyermektelen örökhagyóknál (özvegyek vagy egyedülállók, illetve egyházi személyek esetén) jöhettek számításba, nagyon gyakori kitétel azonban, hogy „a város szokása szerint" („nach dieser Stadt Gewonhait") ha valaki a testamentumban említetteken kívül még megjelenne, és a rokonság tényét kellően bizonyítani tudja, annak a főörökös (általában a házastárs) köteles adni az Örökségből. Jorg Weller bognár azt írja, hogy „feleségem M

Uo. 12., 31jegyz. '

2 RÖRIG, FRITZ: Die europáische Stadt. Propylaen Weltgeschichte IV. Berlin, 1958. 346. 53 KUBlNYl, 1966.227., 2. jegyzet. 54

PT3l9r. 55 PT 206r.