Levéltári Közlemények, 67. (1996)

Levéltári Közlemények, 67. (1996) 1–2. - IRODALOM - Nagy Ferenc– G. Vass István: Iratok a magyar külügyi szolgálat történetéhez, 1918–1945. Az iratokat válogatta, szerkesztette és jegyzetekkel ellátta: Pritz Pál. Bp., 1994. / 168–170. o.

168 Irodalom az Udvari és központi kormányzat (Wittenbergi levéltár — 1314—1484), a Titkos Tanács (15. sz. közepétől a 19, sz. elejéig), valamint a Titkos Kabinet (a 17. sz. közepétől 1831-ig) című fondok ismertetésében a Magyarországra utaló tárgyszavakat, sőt a Titkos Tanács csaknem 1000 fm-t kitevő fondjában ezen túlmenően még a „Rakoczysche Sachen" és , ,Siebenbürgischen Sachen" címszavakat is. A XIX—

XX. századi iratanyag azonban még nincs ilyen mélységig feltárva — mint erre a bevezető is utal. Sőt, ahogy haladunk előre az időben, egyre több a „gyűjteményes fond,,-ként jelzett irategyüttes, ami a még meg nem oldott rendezési, segédletkészítési feladatokra is fényt vet. Hiába keressük például a XX. századi magyar—német kereskedelmi és pénzügyi tranzakciók lebonyolításában oly kitüntetett szerepet játszó Dresdner Bank fondját, mert az (érdemi tartalmi ismertetés nélkül) egyelőre két „gyűjteményes fond" között megosztva található. A Szász Állami Főlevéltár fondjegyzéke tehát — mint említettem — módszertanilag is rendkívül tanulságos, ugyanakkor mintegy illusztrálja azt a közismert tételt, hogy a modern kor irattömegének rendezése és feltárása sehol a világon nem problémamentes, s a levéltárosoknak bőségesen van még tennivalójuk. G. Vass István IRATOK A MAGYAR KÜLÜGYI SZOLGÁLAT TÖRTÉNETÉHEZ 1918-1945 Az iratokat válogatta, szerkesztette és jegyzetekkel ellátta: PRITZ PÁL Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. 528 p. Hivataltörténet — forráspublikáció formájában. Erre a szokatlan feladatra vállalkozott Pritz Pál, aki immár negyedszázada foglalkozik a Horthy-korszak külpolitikájával. Olyan feladat megoldására, amelyet a könnyebben kezelhető, s talán valamelyest nagyobb olvasótáborra számot tartó értekezés, monográfia műfajában is csak kevesen vállalnak, hiszen nem tartozik a látványos sikerrel kecsegtető témák közé. Ugyanakkor olyan téma feldolgozására, amelynek árnyalt és sokoldalú dokumentálása nélkül aligha érthető meg a nagyhatalmak között hányódó Magyarország két világháború közötti történetének jónéhány momentuma. A teljes állami önállóságát 1918-ban visszanyerő Magyarországnak önálló külügyi apparátusra volt szüksége. Az önálló magyar külügyi igazgatás megszervezéséről az 1918. évi V. néptörvény rendelkezett 1918. december 15-ei hatállyal. Működőképes garnitúrát természetesen csak az egykori Osztrák—Magyar Monarchia külügyi tisztviselőiből lehetett összeállítani, s valóban több mint egy évtizeden keresztül ők töltik be a legjelentősebb vezető posztokat. Pusztán belőlük, képzett és gyakorlott tisztviselőkből, illetve diplomatákból azonban mégsem lehetett felépíteni az új apparátust. Ezt érzékelteti, hogy a Károlyikormány idején, 1919. februárjában a Külügyminisztérium 138 kinevezett tisztviselője közül csak 61 személy volt, akit a közös külügyi apparátusból vettek át — igaz, ők, mint fentebb már említettük, meghatározó posztokat töltöttek be. Ez utóbbiak hiába hozzák azonban magukkal a rutint és a megszokott munkastflust, a keretek teljesen újak, a rangsor és az alá-fölé rendeltségi viszonyok labilisak (amiből számtalan viszály és intrika származik — lásd pl. a 133. sz. dokumentumot), a kiszolgáló személyzet gyengén képzett és gyakorlatlan. Mindezt tetézi az ország sivár pénzügyi helyzete, az 1920-as években egymást követő takarékossági kampányok. Alighogy kiépül az apparátus, máris létszámcsökkentést hajtanak végre, s a takarékossági kényszer odáig jut, hogy a tisztviselők a munkájukhoz