Levéltári Közlemények, 66. (1995)

Levéltári Közlemények, 66. (1995) 1–2. - SASHEGYI OSZKÁR EMLÉKÉRE - Spira György: Sashegyi Oszkár és Széchenyi utolsó írásművei : opponensi vélemény, 1993 / 9–12. o.

10 Spira György éppenséggel önkényes szövegcsonkításokból fakadó hibákat, amelyeket előfutárai, a Fontes-sorozatbeli Széchenyi-kötetek sajtó alá rendezői elkövettek volt, akkor is mélységes hálára kötelezne bennünket. Hiszen ennek a teljes szöveghűséget biztosító munkának a jóvoltából — hogy csak egy példát említsek — az 1859—60-i naplójegyzetek tanulmányozói most már képet kaphatnak többek között az öngyilkosságot megelőző hónapok Széchenyijének nemi életéről is (ami a Fontes-sorozatban közölt naplószöveg olvasói előtt még rejtve maradt) s megállapíthatják, hogy fantáziájuk megengedhetetlenül messzire ragadta azokat a szépírókat, akik olyan látszatot igyekeznek kelteni, mintha Széchenyi nem csupán iratok csempészésére vette volna igénybe a döblingi elmegyógyintézetet vezető Goergen doktor feleségének a szolgálatait, hanem szexuális kapcsolatot is létesített volna vele. Ezt a maximális szöveghűségre való törekvést egyébként nemcsak az eredeti kéziratok kezelésmódját illetően figyelhetjük meg Sashegyi Oszkárnál, hanem akkor is, ha azt vizsgáljuk, milyen magyar fordításban tálalja a német nyelvű Széchenyi-szövegeket. Elmondható ez a most említettem naplójegyzetekről, amelyeket ő maga ültetett át magyarra, de elmondható a Blick általa közzétett magyar szövegéről is. Ebben az esetben ugyanis felhasználta K. Papp Miklós 1870-ben megjelent fordítását, mert — teljes joggal — úgy érezte, hogy „a közel egykorú szöveg nyelvi fordulatai, szóhasználata némileg felidézik a kor hangulatát" (SzIVM II, 954—955. 1.), de ezt a magyar szöveget — akkora munkával, amekkorával akár teljesen új fordítást is készíthetett volna — mondatról mondatra egybevetette a német eredetivel (mondanom sem kell, hogy ennek is a kéziratával, igaz, a kéziratnak nem az eredetijével, mivel azt Széchenyi Béla annak idején apja kívánságára elégette, hanem az eredeti fogalmazványról Béla által készített másolattal, amelyből azonban még Széchenyi István maga gyomlálta ki a másolási hibákat), s az egybevetés alapján mindenütt helyesbítéseket eszközölt, ahol K. Papp Miklós pontatlannak bizonyult vagy fordítatlanul hagyott némely szövegrészeket avagy értelmetlen, sőt a szöveg értelmét néhol az eredetinek éppenséggel ellenkezőjére változtató magyarítást gyártott, úgyhogy most Sashegyi Oszkár jóvoltából a Blicknek immár teljes értékű, tökéletesen megbízható magyar változata áll rendelkezésünkre. És még nem szóltam Sashegyi Oszkár legnagyobb teljesítményéről, az Önismeret sajtó alá rendezéséről. Holott amikor Széchenyinek ezt a nagyszerű művét, amelyet korábban másokhoz hasonlóan én is csak mint öt különálló részre darabolt alkotást vehettem kézbe, most Sashegyi Oszkár jóvoltából végre első mondatától az utolsóig egyetlen, egybefüggő szövegfolyamként olvashattam végig, valósággal úgy éreztem, hogy Sashegyi Oszkár egy új, eddig nem ismert Széchenyi-művel ajándékozott meg bennünket. Hiszen korábban is berzenkedéssel fogadtam Károlyi Árpád teóriáját, amely szerint az Önismeret lapjait két egymástól gyökeresen eltérő mű tölti ki: egy elvont erkölcsfilozófiái fejtegetés meg egy Ferenc Józsefet és Alexander Bachot pellengérre állító (s az előbbivel össze nem kapcsolható) aktuálpolitikai ihletésű szatíra. Most viszont már nemcsak gyanítom, hanem tudom, hogy Károlyi Árpád tökéletesen félreértette ezt a művet — nyilván azért, mert utolsó, legterjedelmesebb részét, amelyet a maga költötte Nagy magyar szatíra címen elsőül ő publikált, ha méltányos akart lenni, a világirodalom egyik legnagyobb szatirikus alkotásának kényszerült ugyan minősíteni, de metszően Habsburg-ellenes beállítottsága miatt szíve mélyén amolyan Széchenyi becsületére nem váló, sajnálatos kisiklásnak könyvelte el. S mindezt azért tudom most már, mert Sashegyi Oszkár, miután szervesen egybeépíti a munka korábban egymástól mesterségesen szétválasztott darabjait, számomra — s bizonyára nem egyedül számomra — teljesen meggyőző módon mutatja ki, hogy a mű valójában nem két, hanem három részre oszlik — elsőül egy az emberi hivatásról és a kormányok rendeltetéséről szóló általános érvényű fejtegetésre, másodjára egy Ferenc József és kormányzata elleni vádiratra és csak ez után következik harmadik rész gyanánt a Bach-féle Új-Ausztria szatirikus rajza —, ezek a részek azonban szorosan összefüggenek egymással: mindegyikük a