Levéltári Közlemények, 66. (1995)

Levéltári Közlemények, 66. (1995) 1–2. - SASHEGYI OSZKÁR EMLÉKÉRE - Spira György: Sashegyi Oszkár és Széchenyi utolsó írásművei : opponensi vélemény, 1993 / 9–12. o.

Sashegyi Oszkár és Széchenyi utolsó írásművei 11 legtermészetesebb, leglogikusabb módon épül rá a megelőzőre. És Sashegyi Oszkár ezt nem pusztán a szöveg belső logikájának figyelmes (és Károlyitól eltérően elfogulatlan) tanulmányozásából tudja levezetni, hanem mert a szövegben nem pusztán filológiai vizsgálatra érdemes tárgyat látott, hanem történetkutatóhoz illően azt is gondosan figyelembe vette, hogy Széchenyihez, miközben napról-napra rótta egymás alá a nagy mű sorait, milyen értesülések jutottak el a döblingi intézet falain túli világból és ezek mikor milyen hatást gyakorolhattak rá. Evvel azonban félbe is hagyom az Önismeret sajtó alá rendezésének méltatását. Legfeljebb azt teszem hozzá az eddigiekhez, hogy aki elolvassa ezt a művet, amelyet méltó módon Sashegyi Oszkár elsőül adott a kezünkbe, az, ha eddig tudta is, most fog végérvényesen megbizonyosodni arról, hogy Széchenyi életeműve evvel az alkotással teljesedett ki, hiszen a nemes gróf, aki Magyarország modernizálását 1848 előtt évtizedeken át a Habsburgokkal kéz a kézben képzelte keresztülvihetőnek, az ötvenes évek második felében megértette és ebben a művében kifejezésre is juttatta, hogy ilyetén elképzelései megalapozatlanok voltak. Vagyis Széchenyi, mikor az Önismeret lapjain egyértelműen és kérlelhetetlenül szembehelyezkedett az udvarral, evvel az utolsó — eddig még hiányzó — szegletkövet is beleillesztette gazdag életeművébe, evvel mintegy megkoronázta ezt az életművet. Amit Sashegyi Oszkár is így láttat a kiadványunk lapjain Széchenyi írásait követő tömör életrajzi vázlatban, de amit — sietek hozzátenni — arány vetés nélkül láttat így, amennyiben itt — egyfelől — olyan Széchenyit állít elénk, aki végre megértette, hogy „Ausztria nem az az erős nagyhatalom, amelynek addig magát feltüntetni igyekezett", de — másfelől — azt is megvilágítja, hogy Széchenyi, mikor kiábrándult a Habsburgok iránti korábbi illúzióiból, továbbra sem lett a magyar nemzeti mozgalom erejét illető illúziók rabjává s ezért ezután sem hitt abban, hogy Magyarország képes lehet függetlenségének visszaszerzésére, csupán , ,abban reménykedett, hogy a császár most már kénytelen lesz a magyarokkal kiegyezni" (SzIVM III, 1319-1320. 1.). Az életrajzi vázlattal együtt ki kell még emelnem azokat a magyarázó jegyzeteket is, amelyekkel Sashegyi Oszkár az általa sajtó alá rendezett Széchenyi-szövegeket kíséri, hiszen ezek nélkül nemcsak a laikus olvasók, hanem sok esetben még a szakmabeliek is csak bajosan fejthetnék meg a kérdéses szövegek — kivált a naplójegyzetek — nemegyszer igen szűkszavú és rejtelmes utalásait. E jegyzetek kidolgozásakor Sashegyi Oszkár felhasználta azokat a szövegmagyarázatokat, amelyeket elődei, Károlyi Árpád és Tolnai Vilmos illesztettek bele az általuk szerkesztett Fontes-kötetekbe, de nem engedett annak a — lábáról kivált Károlyit gyakran levevő — csábításnak, hogy a szükséges szövegmagyarázatokat olykor szükségtelen szövegkommentárokkal helyettesítse: Sashegyi a jegyzetek révén nem értelmezni (és magasztalni vagy éppenséggel meg-megfeddni) törekedett Széchenyit, hanem megértetni, éspedig mindenütt, ahol az előadás a mai olvasó előtt már nem pontosan ismert eseményekre vagy személyekre utal, s kivált ott, ahol — főleg a naplójegyzetekben — a szöveg emberekről nevük kiírása nélkül vagy pusztán kereszt-, illetőleg becenevükön avagy nevük kezdőbetűinek feltüntetésére szorítkozva tesz említést. S az ő ilyen magyarázó jegyzeteinek a száma többszöröse a Károlyi és Tolnai által írottakénak, úgy hogy többé — merem állítani — egyetlen Széchenyi által papírra vetett és Sashegyi által kiadott mondat megértése sem okozhat nehézséget senkinek. Eddig — láthatják — csak jót mondtam Sashegyi Oszkár munkájáról. Az opponensnek azonban ki kell térnie a bírált mű gyengéire, árnyoldalaira is. Csakhogy én — habár most kritikusi hírnevem összeomlásának a kockázatával kell szembenéznem — egyetlen kritikai észrevétellel sem szolgálhatok: az előttünk fekvő munkát hibátlan, kifogástalan alkotásnak tartom. S ehhez a kijelentéshez még azt is kötelességem hozzáfűzni, hogy véleményem már akkor is ez volt róla, amikor még csak kéziratban láttam: mint kiadványszerkesztő sem találtam benne bírálnivalót; legfeljebb arra kértem Sashegyi Oszkárt, hogy az