Levéltári Közlemények, 65. (1994)

Levéltári Közlemények, 65. (1994) 1–2. - EMBER GYŐZŐ EMLÉKÉRE - Borsa Iván: Ember Győző, a levéltáros / 5–15. o.

8 Borsa Iván készítsen azok helyzetéről részletes jelentést. így oldotta meg átmenetileg azt az ellentétet, amely Csánki és beosztottja között keletkezett. Csánki az ugyancsak akadémikus Tagányi Károlyt sem szívelte, elkéséseiről írásbeli jelentéseket gyűjtött. Egyébként azt is megkívánta, hogy minden kutató személyesen kérjen tőle kutatási engedélyt, s elvárta, hogy a kutatóterembe történő belépésekor valamennyi kutató felállással köszöntse. Ilyen légkörben nem meglepő, hogy a tanácsköztársaság idején Csánkit nyugdíjazták, de annak bukását követően reaktiválták, s ekkor nem volt mentes a személyes boszszúktól. A levéltári anyaggal kapcsolatos munka területén a mintaállványozáson kívül nem sok maradandót hagyott maga után. Mentségére kell megemlíteni, hogy az ő vezetése idején egyre növekedett a nemesi rangok, előnevek és címerek igazolása iránti igény, s ennek arányában a Levéltár által adandó szakvélemények száma. Ez az ország megcsonkulását követően sem csökkent, sőt különösen később, az északi és a keleti területek visszacsatolása idején jelentősen növekedett. Csánki számára Klebelsberggel kialakult jó kapcsolata olyan védettséget jelentett, hogy nyugdíjba vonulása fel sem merült. A szájhagyomány szerint nyugdíjaztatását 75 éves korában Klebelsberg második utódjának, Hóman Bálintnak köszönhette. Már a jogi végzettségű Pauler Gyula idejében az egyetemet végzett levéltárosok között döntő többségbe kerültek a bölcsészettudományi kar történelem szakán végzettek a jogi végzettségűekkel szemben. A történész végzettségűek oly magas színvonalon művelték tudományágukat, hogy — mint már szó volt róla — többen a Magyar Tudományos Akadémia tagjai lettek. Úgy is lehet fogalmazni, hogy az Országos Levéltár a múlt század végén és e század első felében a magyar történettudomány legfontosabb kutatóhelye, a Magyar Történelmi Társulat központja volt. A jogász Pauler is a történettudományban alkotott maradandót A magyar nemzet története az Árpádok korában című kétkötetes művével. És ha nem is lehet úgy fogalmazni, hogy az ő idejében az volt a jó levéltáros, aki jó történész volt, de az tény, hogy a történettudomány művelését elvárták a jó levéltárostól. A levéltáros a kurrens levéltári feladatok (iratanyag átvétele, raktározása, kutatók kiszolgálása), valamint a nemesség- és címerigazolások szakvéleményezése mellett levéltárfejlesztés helyett a történettudományt művelte. A két feladat nem került egymással összeütközésbe. Volt azonban az Országos Levéltárban 1905 óta egy jogot végzett levéltáros, akinek más volt minderről a felfogása. Hogy mi volt Herzog József (1881-1941) felfogása, azt egykori beosztottjának, a hozzá közel álló Sinkovics Istvánnak e folyóiratban írt, Herzog József főigazgatót méltató nekrológjából ismerjük. , ,Az ő felfogása szerint a levéltárnokság nem valami külső keret, amelyet az egyéni érdeklődés más és más tartalommal tölthet meg, nem megélhetési lehetőség, amely viszonzásul semmit nem kér, de úgy-ahogy biztosítja, hogy valaki magával a levéltárral keveset vagy mitsem törődve, gondtalanul szentelje idejét a tudományoknak, az irodalomnak, az újságírásnak, vagy esetleg a levéltártól egészen távoleső foglalkozásoknak; a levéltár nem pályát tévesztett, félbemaradt emberek végső menedékhelye, hanem — akármennyire időszerűtlen is a mai élet vad hajszájában — hivatás. A levéltárnok rendeltetése nem az, hogy levéltárában érdekességeket gyűjtsön össze, az sem, hogy egy sereg régi írás szövegét nyilvánosság elé hozza, vagy a történeti irodalomban minél több kérdés tisztázásával tegye ismertté nevét, különös, szembetűnő eseteket ragadva ki az iratoknak az élet folyását követő tömegéből, vagy a rablógazdaság módjára kíméletlenül kiaknázva az anyagot — a levéltárnok önzetlen gondviselője minden egyes iratnak. Gondoskodik rendjükről, hozzáférhetővé tételükről, védelmükről, a pusztulás megállításáról, ő a felelős, hogy a mához ezer és ezer szállal kapcso-