Levéltári Közlemények, 64. (1993)

Levéltári Közlemények, 64. (1993) 1–2. - IRODALOM - Hermann Róbert: Széchenyi István válogatott művei, 1799–1860. I–III. k. Közread.: Gergely András, Spira György, Sashegyi Oszkár. (Magyar remekírók). Bp., 1991. / 210–215. o.

214 Irodalom önvallomás és az 1851. március 14-én Tasner Antalhoz írott levél esetében az eredeti szövegekkel történt összevetés után megállapította, hogy Károlyi Árpád túlzott szeméremből megcsonkítva közölte e szövegeket; a teljes szöveget magyar fordításban itt kapja először kézhez az olvasó. 1851—1856 között Széchenyi nem írt. Annál gazdagabb viszont 1857—1860 közötti írói és politikusi munkássága. A Sashegyi Oszkár által sajtó alá rendezett írások között ott találjuk az 1858. november 6-án az Akadémiához intézett levelet, a Körösi Csoma Sándorról írott emléksorokat és a teljes, 1859—1860-as naplót. Tudományos szempontból is kiemelkedő teljesítmény az ,,Ein Blick" első teljes és megbízható magyar fordítása, s csak felsőfokon beszélhetünk a ,,Nagy Magyar Szatíra" első terjes közléséről. Műfaji és tematikai szempontból ez utóbbi Széchenyi talán legsokszínűbb munkája, amely egyszerre az öngyógyítás és a gyógyulás megrázó dokumentuma, s a neoabszolutizmus elleni kíméletlen támadás megnyilvánulása. Aligha van két olyan munka, amely ilyen jól jelezné az elméleti és a gyakorlati politika közötti különbséget, mint a ,,

Blick" és a ,,Szatíra". Széchenyi a „Szatíra "-ban minden, az új rendszerrel szembeni keserűségét és gyűlöletét kiírta magából, nem kímélve az ifjú császárt, Ferenc Józsefet sem. A „Blick" & lehetőségekkel számot vető, a döblingi elmegyógyintézetből is világosan tájékozódó politikus munkája; olyan írás, amely szintén bemutatja a neoabszolutizimus rendszerének tarthatatlanságát, de tartózkodik az uralkodó elleni nyílt támadástól. A, ,Szatíra'' közléséért Sashegyi Oszkár minden dicséretet és köszönetet megérdemel; hiszen egy végleges formába soha nem öntött, nehezen olvasható, eleddig öt különböző helyen és részben megjelent munka közreadására vállalkozott, s ezzel megismételhetetlen szolgálatot tett az igazi Széchenyit megismerni akaró olvasók számára. Recenziónk elején már szóltunk a köteteket kiegészítő, igen alapos apparátusról. A névmutatók kötetenként mintegy ezer-ezer személyiség- és helynév magyarázatát közlik. Az első kötethez Gergely András által összeállított mutató csupán a kötet időhatárain belüli személyi adatokat közli; a második kötet bővebb névmagyarázatai az illető személyiségek egész életpályáját áttekintik. Véleményünk szerint az utóbbi a szerencsésebb megoldás, már csak azért is, mert az első kötet névmutatója is eltér néhány életrajz (Bezerédj István, István főherceg, Kubinyi Ferenc, Palmerston, Török János, Zichy Ödön) esetében ettől az elvtől. Némi kritika persze a névmutató elveit is érheti, hiszen ha Bailly esetében közlik a kivégeztetés tényét, akkor Danton, Desmoulins, Robespierre vagy Thomas Moore nevénél is fel kellett volna azt tüntetni. A második kötet névmutatója már jóval alaposabb, noha hasonló következetlenségekre ott is akadhatunk. így a magyar negyvennyolc szereplőinél hol jelzik azt, hogy az illető kormánybiztos is volt, hol nem; van, ahol feltüntetik azt, hogy az illető honvédtisztként szolgált, van, ahol nem. Érthetetlen, hogy az 1848—49-es minisztériumok államtitkárai miért „álladalmi altitkárként" szerepelnek. A viszonylag hosszabb névmagyarázatok ellenére itt is akadhatunk a pontatlan fogalmazásból fakadó téves adatokra; pl. Andrássy Gyula nem a Zemplén megyei nemzetőrség, csupán egy zempléni önkéntes nemzetőrzászlóalj parancsnoka volt. Damjanich János 1849 augusztusában már az aradi vár parancsnoka, s nem csupán főfelügyelője. Balogh János és Bernáth Zsigmond nem egyszerűen megyei, hanem megyei népfelkelési biztosok voltak. Ottinger nem 1848 augusztusától, csupán októberétől szolgált Jellaöic hadseregében; Szabó Imre nem pozsonyi hadkerületi parancsnok volt (mivel ilyen hadkerület nem létezett), hanem Pozsony katonai parancsnoka; s nem decemberig, csupán november elejéig töltötte be e posztot. E pontatlanságok kiigazítása nem igényelt volna nagyobb terjedelmet, mint amely egyes, értékelő jellegű életrajzi jegyzetek elhagyásával nyerhető lett volna. így pl. Duschek Ferencnél ,,a forradalom államgépezetében az ellenforradalom kiszolgálója'' kitétel ugyanúgy elhagyható lett volna, mint Haynaunál „az ellenforradalmi megtorlás lelke". Ugyanakkor meggondolandó, hogy nem lett volna-e helyesebb a harmadik kötet végén közölni mindhárom kötet együttes név-