Levéltári Közlemények, 64. (1993)

Levéltári Közlemények, 64. (1993) 1–2. - IRODALOM - Hermann Róbert: Széchenyi István válogatott művei, 1799–1860. I–III. k. Közread.: Gergely András, Spira György, Sashegyi Oszkár. (Magyar remekírók). Bp., 1991. / 210–215. o.

Irodalom 213 des formához, ahhoz a formához, amely az életmű legnagyobb terjedelmű munkáját, a , ,Nagy Magyar Szatíra' '-t is jellemzi. A második kötet a három történész közös munkája. Az 1847-ig terjedő időszak termését Gergely András, az 1847—51 közötti periódusét Spira György, az 1856—60 között keletkezett írásokat Sashegyi Oszkár rendezte sajtó alá. A Gergely András által közölt naplójegyzetek, levelek, cikkek és beszédek jól érzékeltetik azt a folyamatot, ahogyan Kossuth szabadulása után Széchenyi elveszíti eddigi vezető pozícióját a heterogén reform-ellenzéken belül, s bemutatják erőfeszítéseit, amelyek révén e vezető szerepet megpróbálta visszaszerezni, s gátat kívánt vetni Kossuth — általa veszélyesnek ítélt — politikájának. A válogatás azonban nem csupán e politikai küzdelem stádiumait dokumentálja, hanem emellett a legnagyobb magyar gazdasági és kultúra-fejlesztő tevékenységének sokszínűségét is érzékelteti. A nagyobb munkák közül az ellenzéket indokolatlanul és igazságtalanul támadó 1842. évi akadémiai beszéd a Kossuthot afféle diabolus ex machinaként bemutató , ,Politikai programmtöredékek" kaptak helyet; két olyan munka, amelyek az 1849 utáni Kossuth-ellenes irodalom érvkészletének alapjait jelentették. Emellett persze mindkettőnek volt egy általánosabb érvényű tanulsága is: az akadémiai beszéd a nemzetiségi tolerancia szükségességét hangsúlyozta, a ,,Politikai programmtöredékek" pedig az érzelmi politizálás veszélyeire hívta fel a figyelmet. Az általános tanulságot és következtetéseket tekintve Széchenyinek mindkét esetben igaza volt — csupán az illusztrációként felhozott példák nem illeszkedtek az általa felvázolt képhez. A Spira György által sajtó alá rendezett 1847—1851. évi írások között csupán egyetlen nagyobb munkát találunk, a, Javaslat a magyar közlekedési ügy rendezéséiül'' című, 1848 februárjában napvilágot látott munkát. A mű az elmúlt években két reprint kiadást is megért, s köztudottan nem annyira Széchenyi, mint inkább Kovács Lajos és köre munkája; Széchenyi csupán a végső formába öntést vállalta magára. Némi malíciával azt is mondhatnánk, hogy a mű túlságosan rendszeres ahhoz, hogy Széchenyi munkája legyen. Kétségtelen viszont, hogy a munka olyan közlekedés-fejlesztési koncepciót fejtett ki, amely hosszú távon is jól szolgálhatta a magyar gazdasági érdekeket. Az itt közölt rövidebb írások, naplójegyzeteket, beszédek, levelek, miniszteri iratok gyűjteménye jól jelzi azt a folyamatot, ahogyan a forradalmat elkerülni akaró Széchenyi szerepet vállal egy forradalmi kormányban; s ahogyan az önálló Magyarországot fenyegető veszélyeket észlelve önmagát vádolja a forradalom felidézésével és Magyarország bizton bekövetkező pusztulásával. Némi kritika legfeljebb az 1848-as napló alaposan megnyesett közlését illetheti. Spira György ugyanis nem csupán olyan magánjellegű, lényegtelen feljegyzéseket hagyott el a szövegből, amelyeknek nincs jelentőségük Széchenyi 1848-as működésének bemutatása szempontjából, hanem olyan, Széchenyi nézeteire utaló reflexiókat is, amelyek érdemi információkat rejtenek magukban. A naplójegyzetek esetében a jegyzetelést is érheti némi kritika. Két példa csupán: a 478. oldalon a július 4-i minisztertanácsi ülés leírásánál nincs jegyzet Batthyány Lajos miniszterelnöknek az olasz segélyről mondott szavairól; holott ebből egyértelműen kiderül, hogy — ellentétben a harmadik kötet 1284. oldalán sugalmazottakkal — Batthyány már eleve a horvátok lecsillapításához kívánta kötni az újonc-kontingens megadását. A 494. oldalon a július 26-i bejegyzéshez fűzött jegyzet szerint Mészáros Lázár újoncozási törvényjavaslata ,,azt irányozta elő, hogy az újoncokat a császári hadsereg magyar ezredeinek kiegészítésére használják fel''. Itt azonban azt is meg kellett volna jegyezni, hogy Mészáros a Magyarországon található zászlóaljak kiegészítésére gondolt; tehát esze ágában sem volt a kiállítandó újoncokat az Észak-Itáliában harcoló magyar zászlóaljak kiegészítésére küldeni. Az összeomlás dokumentumait az 1849—1851 közötti önvádról és önmarcangolásról tanúskodó vallomások és levelek követik. Spira György érdeme, hogy az 1849. március 21-i