Levéltári Közlemények, 61. (1990)
Levéltári Közlemények, 61. (1990) 1–2. - Marsina, Richard: A XIII. század derekán kelt oklevelek diplomatikai és írástani vizsgálata / 43–62. o.
60 • 1235—1260 között a magyar királyi kancellária oklevéladásának fejlődésében két jelentős határkő állapítható meg. Az első 1237 körül, ettől kezdve indul meg az egyszerű privilégium új formájának állandósulása, amely teljes intitulatio-t alkalmazott. A másik 1254 körül, amikor az egyszerű privilégiumokban is kezd feltűnni a dátum per manus formula az alkancellár nevének feltüntetésével. A változások kezdeményezői nyilván konkrét személyek voltak, de nevüket nem ismerjük. A formulák nagyobb változatossága 1235—1241 között jelentkezik, amikor a kancelláriában működő jegyzők inkább törekedtek változtatható (mintsem egységes) szövegek fogalmazására. Később az oklevelek kiállításában az uniformizálás törekvése tapasztalható (salutatio, általános adresse, a corroboratio második tagja), ami kétségtelenül a kiadott oklevelek számának növekedésével függ össze. Az azonosan használt formulák meglehetősen nagy száma alapján feltehető, hogy a szövegek többségét a kancelláriában fogalmazták. Az írástani elemzés arra mutat, hogy az oklevelek tisztázatának kb. egyharmadát a kancellária állandó írnokai készítették. Általában feltételezhető, hogy a tisztázatoknak kb. a felét a kancelláriában dolgozó személy írta. Konkrétebb eredményekrejuthatnánk, ha IV. Béla egész uralkodásának korából fennmaradt valamennyi oklevelet elemzésnek vetnénk alá. A világi tisztségviselők okleveleinek elemzéséből egyértelműen kiderül, hogy csak az országos méltóságviselőknek voltak ebben az időben állandóbb jegyzőik. A megyésispánok írásbeli jelentését (gyakran névtelenül) a hiteleshelyek tagjai (jegyzői) állították ki, ezért az intitulatio-ban az ispánt vagy a delegált bírót nevezték meg oklevéladóként (esetleg társkiadóként). Az alacsonyabb tisztségviselők (alispánok) írásbeliségét rendszerint a hiteleshely látta el. Több hiteleshely vagy egyházi méltóság, intézmény fejlesztette ki közjegyzői tevékenységét (Buda, Eger, Nyitra, Esztergom, Győr, Fehérvár), mások kiterjesztették (Pozsony, Vác), néhányuknál csak kezdetekről beszélhetünk (Jászó, Ság), néha csak szórványos bizonyítékokról (Turóc) vagy az oklevelet kapó működéséről (Garamszentbenedek) van szó. Több hiteleshelynél egyedi jegyekkel találkozunk, amelyek más hiteleshelynél nem fordulnak elő. Ide tartozik az oklevél kiállításáért felelős személy megnevezése, az évszám vagy a napi dátum feltüntetése (a keresztény vagy a római naptár szerint), a tanuk vagy káptalani (és más) méltóságok felsorolása, de az ismétlődő egyedi fogalmazások is, amelyeket másutt nem találunk meg. Konkrétabb és biztosabb eredményhez csak akkor juthatunk, ha részletesebben és nagyobb kronológiai keretben még részletesebben elemeznénk az egyes intézmények oklevéladó működését, s emellett visszanyúlnánk a kezdetekhez. A magyar oklevéladók 1235—1260 között kelt okleveleinek oklevél- és írástani elemzése megmutatta, hogy ebben a korszakban az oklevelek egyéni származását feltételezve — persze nem mindig és nem mindenütt — bizonyos konkrét eredményekhez lehet jutni. Az elvégzett elemzés további konkrét eredménye, hogy az oklevéladó gyakorlat kialakulását megismertük, ami nemcsak az oklevelek hitelességének szempontjából hasznos, hanem nagyobb, művelődéstörténeti jelentőséggel is bír. Richard Marsina Összefoglalás
