Levéltári Közlemények, 61. (1990)

Levéltári Közlemények, 61. (1990) 1–2. - Jászay Magda: Egy humanista szemben Mátyás királlyal : Callimachus Experiens / 23–41. o.

38 Jászay Magda Alkalmat talál szerzőnk arra is, hogy Attila rendkívüli tulajdonságait kiemelje, főleg hadvezéri erényeit és személyes bátorságát: a fáradalmak miatt lázongó seregébe lelket önt; Vicenza ostrománál elsőnek ugrik a vizes várárokba, hogy katonáinak példát adjon; Aquileia alatt egyedül indul kikémlelni a falakat, s mikor körülfogják, egyedül vágja ki magát, mikor is szikrázó szeméből isteni erő nyűgözi le támadóit. Leó pápával szemben tanúsított engedékenységét Callimachus részben ,,a könyörgök iránt türelmes és szelíd természetének" tulajdonítja, viszont „nagy és szigorú lélekre valló" tetteire is felhoz példákat: a túlságosan is hízelgő Marullus költő megleckéztetését és bohóckodó vásári mutatványosok katonai életre nevelését. Egyes epizódok, mint a várfalak kikémlelése vagy a hízelgő költő túlzásainak visszautasítása, valóban, mintha a Corvin Mátyásról keringő történeteket idéznék, és félreérthetetlenül utal rá Callimachusnak egy jellegzetesen eredeti betoldása: az itáliai hadjáratára készülő fejedelem indulását jósjel előzi meg: egy napkelet felől odarepülő holló jobb vállára készül leszállni, majd hirtelen felemelkedve eltűnik a magasban — pontosan követve a Corvinusok madarának útmutató szerepét a „Mátyás király hollójáról és a császári sasról" szóló versben. De vajon ellenséges célzatú ez az utalás? Ha az lenne, ésszerűnek látszik-e, hogy a szerző éppen egy korábbi dicsőítő költeményével hívja fel a figyelmet a hun és a magyar király közti analógiára? Az olasz humanista életrajzában új Attilát állít elénk: a rettegett barbár pusztító, a már külsejében is vadállatias, brutális ösztönöktől fűtött „kutyafejzat" átváltozik az igazi nagy uralkodó jegyeit magán viselő történelmi személyiséggé, aki egyszerre nagy távlatokban tervező politikus, harcias szellemű, de megfontolt hadvezér, övéit tekintélye erejével irányító fejedelem, aki könyörtelen szigorral hajtja végre akaratát, de tud szelíd és irgalmas lenni a kiszolgáltatottakkal és következetes igazsága érvényesítésében: olyan egyéniség, aki magán viseli a humanizmus antik hős-ideáljának ismérveit. A vele való összehasonlítás ezért lehet éppoly hízelgő, mint Scipióval, Nagy Sándorral, Marcellussal vagy a klasszikus ókor más nagyjaival, akiket a Mátyást dicsőítő humanisták oly szívesen állítottak párhuzamba mecénásukkal. Cimbriacusnak, a szerző barátjának a gondozására bízott „Attila" t bevezető hosszú, Miksa római királyhoz intézett ajánlásában sem fedezhető fel olyan szándék, hogy a címzettet a magyar király ellen hangolja: olvasásra ajánlja a munkát és kiemeli, hogy a régi idők nagyjai mind a dicsőségre törekedtek, míg a korabeliek célja a gazdagság, az élvezetek hajhászása vagy a tétlenség. Ezek után, míg Miksától nem tagadja meg az ilyen alkalmakkor előírásszerű bókot, új Achillesként ünnepelve tetteiért, nem maradhat észrevétlen a célzatosan gúnyos él apjáról, Frigyes császárról adott jellemzésében, akinek politikájától fia önálló utakra kanyarodott. A császár lelki nagysága és mindenfajta erényei mellett legsajátosabb vonásának azt találja, hogy „a keresztény vallást szereti, védi, oltalmazza, igen nagy becsben tartja, de mégsem vállal háborút, csak ha sérelmekkel hívják ki, mint aki tudja, hogy a háborúskodás egyedül arra való, hogy békében lehessen élni, és hogy a sérelmet elviselni dicsőbb és emberiesebb dolog, mint okozni azt, tehát, ahogy mondják, több igazi dicsőséget szerzett ülve, mint mások háborúzva."

60 A kor hős-kultuszának fényében a jellemzés nem éppen hízelgő — és nem ez a lesajnáló ítélet csendül ki kevésbé burkolt formában Callimachusnak a vén császári sasról írt, Mátyás harci szellemét dicsőítő verseiből is? A humanista költő véleménye a magyar királyról azóta sem változott. A korántsem feszültségmentes viszony ez utóbbi és saját uralkodója között kötelességévé tette, hogy gazdá60 „Attila", i.m. 18. ,.Christianam religionem amare, defendere, tutari, carissimam habere et tarnen bellum non suscipere, nisi iniuríis lacessitum, ut qui sciat seorsum bella geri, ut in pace vivatur, et ferre iniuriam gloriosius atque humanius esse, quam inferre, itaque plus ille sedendo, ut aiunt, quam alii belligerando verae laudis adeptus est."