Levéltári Közlemények, 61. (1990)
Levéltári Közlemények, 61. (1990) 1–2. - Jászay Magda: Egy humanista szemben Mátyás királlyal : Callimachus Experiens / 23–41. o.
30 Jászay Magda a császár területein működtek sikerrel: 1482. szeptember 30-án hosszú ostrom után bevették Hainburgot, míg a következő évben a Lajta-menti Brück került kezükbe. Nyugat-Magyarországon ugyanakkor visszaszerezték az 1445 óta megszállva tartott Kőszeg városát, 1484-ben pedig Korneuburgot vívták. A helyzet alakulása azt mutatta, hogy a megerősített városokon kívül a császár nem tud ellenállásra képes hadsereget Mátyással szembeállítani. Mindez friss anyagot nyújtott a magyar király hadi dicsőségének hirdetésére, akinek szerencsecsillaga láthatóan felfelé ívelt, — és Callimachus élt ezzel a lehetőséggel, hogy a maga és küldetése érdekében is kedvezően hangolja. Leghatásosabb eszközéül a két vetélytárs: Mátyás és Frigyes összehasonlítását választotta, a két uralkodó helyett a választékos ábrázolás igényével jelvényeiket szerepeltetve. „Mátyás király hollójáról és a császári sasról" szóló verse Jupiter villámainak hordozóját, a büszke sast a hollónak, Apolló jóstehetségű madarának felsőbbrendűségére figyelmezteti, és a madár röptének irányából a csillagjóslás eszközeivel Mátyás jövendő lépéseire figyelmeztet: a holló vagy kelet felől indulva balfelé repül a sarki kígyó jele alatt — utalás a nyugati háborúra — vagy jobbra tart, az afrikai Canopus csillag felé — az oszmán birodalom elleni hadjáratot jelezve — miközben visszatartja a jövőt nem ismerő embereket a túlzott félelemtől vagy reménytől. 29 Ha a vers mondanivalója talán burkolt célzatosságot is tartalmaz, a két ellenkező iránynak: a balnak és a jobbnak baljós, illetve szerencsés értelmezésével, három másiknak, ahol a költő Corvin Mátyás jelvényeivel: a gyémánttal, a gyűrűvel és a hollóval állítja szembe a császári sast, jelentése félreérthetetlenül világos. A királyt „gyémánthoz hasonló bátorsága" háborúban győzhetetlenné, az isteni jós madara bölccsé teszi, míg az önmagába visszatérő gyűrű örökké tartó uralmának jelképe. És Callimachus még tovább megy: lekicsinylő gúnnyal inti a kivénhedt, elgyengült, tehetetlenné vált sast, nehogy kopott csőrét esztelenül a sérthetetlen, keménységével mindent összezúzó gyémántba próbálja vájni, mert ezzel csak saját pusztulását okozza. Költőnk itt messze jutott már régi rokonszenvétől királya egykori szövetségese, a magyar uralkodó hódító törekvéseinek fékezője iránt; de még a legmagasabb világi méltóság, a császári rang hagyományos tisztelete is feledésbe ment, hogy helyt adjon a győző iránti feltétlen csodálatnak. Mennyire volt őszinte ez a csodálat? Része volt-e benne Mátyás kétségkívül megnyerő egyéniségének, környezetéhez tartozó hívei befolyásának, rendkívüli uralkodói adottságai elismerésének, vagy pusztán hideg érdek, diplomáciai számítás diktálta, és a magasztalások nem jelentettek többet a humanisták klasszikus mintaképeket utánzó üres stílusgyakorlatánál, verselői képességeik csillogtatására? Callimachus leghosszabb, 80 soros elégiája „Mátyáshoz, Magyarország királyához Beatrix királynéért" az előbbieknél többet elárul szerzőjéről. A költő az aggódó feleség panaszát tolmácsolja, akihez csak nemrég tért meg férje nyugati győztes hadjárata után, de akinek a remélt békés együttlét helyett azt kell látnia, hogy Mátyás újabb, még félelmetesebb ellenség ellen készülődik; ez nemcsak az embereket fenyegeti, hanem még Istent is kihívja maga ellen. Az utalás a törökre félreérthetetlen; mivel pedig a harc ellene a vallás védelmében szent kötelesség, Beatrix is belenyugszik a megváltoztathatatlanba, hiszen szilárdan hisz a király győzelmében. Ismeri bátorságát, háborús sikereit; tudja, hogy eszével és erejével minden előző hadvezért felülmúl; erről tanúskodnak eddigi diadalainak emlékei. De a legközelebbivel, apja példájára, nemcsak az emberek, hanem a hit oltalmazójának címét is kiérdemli majd. És itt a költő, hogy még nagyobb nyomatékot adjon buzdításának, a folyamistenként megszemélyesített Duna szájába adja a jóslatot a szultán vereségéről és a király győzelméről, akit Isten is támogat majd harcában. Ezután már maga a királyné is fellelkesül és indulásra ösztönzi férjét. Sőt, bevallja, hogy ő is szívesen elkísérné, hogy maga adja kezébe a fegyvert és a csatában pajzsául szolgáljon, ha nem olyan föld szülötte lenne, ahol az 29 Kardos: i.m. 18-21.
