Levéltári Közlemények, 61. (1990)
Levéltári Közlemények, 61. (1990) 1–2. - Fallenbüchl Zoltán: A XVIII. századi magyar archontológia / 3–21. o.
16 Fállenbüchl Zoltán latai szerint a szabad királyi városok tisztviselőinek személyi adatai a tanácsülési jegyzőkönyvekből, polgárjegyzékekből, végrendeletekből sokkal jobban felderíthetőek, mint a megyei tisztviselőkéi. A megyei tisztviselőket ugyanis a megye ismertebb családjaiból választották ki, ezért nem volt szükség annyira azonosításuk adataira, míg a városok a XVIII. században gyakran alkalmaztak idegen, sokszor eleintén nem is polgárjogú tisztviselőket, akikről éppen ezért több adatot is rögzítettek írásban. Az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a megyei és a városi archontológiák elkészítése két tényezőnek a függvénye: az egyik az egykorú írásbeliség színvonalának foka, a másik a mai levéltári megőrzöttség és feltártság milyensége. Azt azonban aligha vitatja bármely szakértő ember, hogy a megyei és a városi archontológiák elkészítése a történettudomány művelői, de a laikus érdeklődők számára is hasznos, kivált ha az megfelelő színvonalon történik. Meg kell egyébként jegyezni, hogy az archontológia nem korlátozódhat csupán a köztisztviselőkre. A kulturális élet, a helyi igazgatás képviselői is bele tartoznak az archontológiai feldolgozás körébe. Papok, tanítók, jegyzők, falusi bírák és esküdtek, valamint a birtokigazgatás hivatalnokainak archontológiája minden színvonalasabb helytörténeti feldolgozásban mellőzhetetlen. A plébániai anyakönyvek mellett a Canonica Visitatio-k, História Domus-ok, egyházi tiszti címtárak ennek a munkának a fő forrásbázisai. Az 1794 óta megjelent Schematismus Litterarius (előbb: Schematismus Individuorum...) pedig a magyar tanárság archontológiai feltárásának nélkülözhetetlen adattára, mely szintén megérdemelné az összefoglaló feldolgozást. Kitekintés Mire számíthat a magyar hivatalnoki archontológia? Joggal kérdezheti ezt e tanulmány olvasója. Valóban: az elmúlt évtizedek nem kedveztek a személytörténeti kutatásoknak. Kevéssé kedveztek a történetírásban érvényesülő szempontok. Negyven év történetszemléletéből kifolyólag a döntő szóval bírók úgy ítélkeztek, hogy a magyar történelem több mint ezer évéből csak tizet vállalnak: a Rákóczi-kor mintegy nyolc éve, 1848/49, 1918/19 kaptak értékelést. Ezek aztán az azonos szövegek többszörösen ismételt kiadásait élvezték luxus-mértékig is. Más fontos periódusok viszont egyszerűen kimaradtak a forráskiadásból, sőt a történeti művek kiadásából egyáltalán. 33 A történelmi könyvek kiadására az egyéni vagy szűk csoportérdekeket szolgáló munkák, legtöbbször szerény színvonalú évfordulós publikációk kampánya voltjellemző, az akadémiai keretbe úgy-ahogy beférő műveknél pedig az olvashatatlanságig nyakatekert stílus, és az évtizedekre elnyúló publikációs időpont. így nem csoda, hogy a különben is gyatra történelmi ismeretekkel táplált olvasóközönség teljesen elszokott a történelmi szakirodalom olvasásától és megvásárlásától, gyűjtésétől. Ily módon a könyvkiadás viszolygott a nagy volumenű név- és adattárak kiadásától, pedig ezek a legmaradandóbb és megszerzésre leginkább érdemes könyvek, amit a Szinnyei vagy Nagy Iván reprint-kiadások kelendősége is igazol. Eddig az archontológia a kis példányszámú, még a könyvtárakban is legtöbbször csak nehezen elérhető szakfolyóiratok vagy jobbik esetben alig ismertetett és csak körülményesen megvásárolható sorozatos szakkiadványok hasábjaira szorult vissza vagy pontosabban csak ott kapott helyet. Pedig kötetes, sőt akár többkötetes, nemzetközileg is használható kiadványként való közzététele — s ez természetesen nemcsak a XVHJ. század archontológiá33 Jellemző példa a Kollonich Leopold-féle Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn kiadásának sorsa, mely évtizedek óta vár megjelenésre Baranyai Béla kéziratában.
