Levéltári Közlemények, 60. (1989)

Levéltári Közlemények, 60. (1989) 1. - IRODALOM - Berlász Jenő: Csapodi Csaba–Tóth András–Vértesy Miklós: Magyar könyvtártörténet. Budapest, 1987 / 148–150. o.

148 Irodalom CSAPODI CSABA—TÓTH ANDRÁS—VÉRTESY MIKLÓS: MAGYAR KÖNYTÁRTÖRTÉNET Budapest, Gondolat Kiadó, 1987. 541 p. Fölöttébb figyelemre méltó könyv ez, a maga nemében egyedülálló. Mostanáig nem rendelkeztünk olyan feldolgozással, amely könyvtártörténetünk sok évszázados múltjáról átfogó képet, teljes szintézist nyújtana. Pedig történészkutatóink figyelmét már elég régen, a múlt század hetvenes éveiben felkeltette e tárgy. Ámde ez az érdeklődés akkor és jó ideig azután is híjával volt minden tudatos célkitűzésnek, programszerűségnek. Miként más, újonnan jelentkező történeti szakágak esetében, az ismeretszerzés mintegy két nemzedékre terjedő időn át itt is csupán esetleges volt. Komoly megfontoláson alapuló anyaggyűjtés nem folyt, az adattár úgyszólván magától, más irányú kutatások melléktermékeként gyarapodott s került közlésre a Magyar Könyvszemlében, a Történelmi Tárban vagy a Századokban. A mindinkább felgyülemlő anyag sokáig parlagon hevert. Hogy a könyvtártörténetnek komoly tudományos jelentősége van, hogy integráns részét alkotja kultúrhistóriánknak, s mint ilyen szakszerű művelést kíván, arra csak lassan, fokozatosan ébredtek rá történész-könyvtárosaink, legelőször — úgy vélem — a negyvenes években Gulyás Páln&k a Sambucus-könyvtár anyagát módszeresen feldolgozó impozáns kiadványa megjelenése után. Ahhoz azonban, hogy ez a kutatási ág önálló diszciplínává alakuljon, jó néhány elméleti-szemléleti probléma tisztázására, valamint számos, korszerű metódussal készült nagyszabású forráskiadványra volt szükség. E feladatok elvégzésére az utóbbi évtizedekben került sor részben a budapesti három történeti múltú tudományos nagykönyvtár, valamint az itteni egyetemi könyvtáros tanszék, nemkülönben a szegedi Egyetemi Könyvtár egyes kiváló munkatársai tevékenységének eredményeként. így voltaképpen csak mostanra, napjainkra alakultak ki a feltótelei annak, hogy úttörő vállalkozásként megkísérelhető legyen egy öszszefoglaló magyar könyvtártörténet megírása. S a szintézis három prominens szakember összefogásából úgyszólván az első órában létrejött. Mindhárman elismert specialisták, mégpedig különböző történeti korszkokban jártas specialisták: Csapodi Csaba a középkor és a reneszánsz-humanizmus; Tóth András a kései feudalizmus, a reformkor ós az abszolutizmus; Vértesy Miklós pedig a polgári korszak könyvtártörténetének és korunk szocialista könyvtárügyének legjobb ismerője. A szerzők korismeretének megfelelően is a mű három nagy szekcióra tagozódik. Közülük az első a magyar állam megalakulásától, az 1000. évtől a XVIII. századi nagy békekorszak kezdetéig, 1711-ig terjed; a második szakasz 1711-től a polgári korszak kibontakozásáig, 1867-ig tart; a harmadik tagozat pedig az 1867-től napjainkig, 1984-ig terjedő időszakot öleli fel. Ami a lényeget, a feldolgozást illeti, úgy véljük, mindhárom szerző sikerrel oldotta meg feladatát. Olyan referátumot nyújtanak, amely — a tárgyra vonatkozó komplett bibliográfiával kiegészítve — igazi nagy nyereséget jelent mind a könyvtárosok, mind a kultúrhistória iránt érdeklődő szélesebb értelmiség számára. A nagy összefoglalás első részében Csapodi Csaba szemléletesen tárja elénk a középkori latin kultúrkörben kialakult kéziratos könyvnek, a kódexnek hazánkban való megjelenését, meggyökereeedósét, szellemi életünkbe való fokozatos beépülését, egyszersmind a könyvgyűjtés gyakorlatának elterjedését, az idők során kialakuló különköző rendeltetésű tárak, tékák létrejöttét. Sokak számára meglepő lehet az a közlése, hogy a kódexek mindjárt a keresztény királyság megalakulásakor, már a XI. században megjelentek Magyarországon. A hittérítés munkáját végző bencés szerzetesek ezeket készen hozták magukkal Nyugatról. Pergamenlapokból összefűzött, latin írású, latin nyelvű apparátus volt ez, ekkoriban még csupán a vallásos gyakorlatok (a liturgia, a zsolozsmázás, a meditáció) szolgálatára. A következő századokban már hazai származású szerzetesek látták el a könyvírás — másolás —, könyvgondozás ós gyűjtés feladatait. A XIII. században megjelent a könyv a fokozatosan intellektualizálódó (az állam és a társadalom írásbeli adminisztrációját felvállaló) magasabb világi papság rétegeiben, sőt az Anjou-korban a királyi udvar, a királyi család körében is. Színpompás képet rajzol Csapodi — jórészt saját újabb kutatásai alapján — a reneszánsz-humanista kódex-kultúra, a fényűző bibliofília hazai kibontakozásáról,'a kor hírneves főpapi bibliotékáinak, legkivált a Corvin-könyvtárnak létrejöttéről és nagyszerű gazdagságáról. A nyugateurópai kultúrához való szoros felzárkózás kora ez. Bizonyíték rá egyrészt a könyv funkciójának nálunk is jelentkező tágulása: a vallásos élet keretein való túlnővóse, a