Levéltári Közlemények, 60. (1989)

Levéltári Közlemények, 60. (1989) 1. - IRODALOM - Berlász Jenő: Csapodi Csaba–Tóth András–Vértesy Miklós: Magyar könyvtártörténet. Budapest, 1987 / 148–150. o.

\ Irodalom 149 világi literatúra területére való kitérjeszkedése — másrészt a könyvkészítés technikájában bekövetkezett forradalmi újítás, a nyomtatás jelentőségének felismerése, kísérlet Budán egy nyomda felállítására. A „modern" könyvkorszaknak a XVI—

XVII. századra eső kezdetéről, a nyomtatott könyvnek a világi társadalom körében való térfoglalásáról, valamint kora-újkori könyvtári kultúránk kialakulásáról is Csapodi Csaba előadása alapján tájékozódhatunk. Feltárja a szerző, miként öltött a Mohács utáni másfél évszázad során mind nagyobb méreteket az iskolázás, s ennek következtében hogyan növekedett az új, hovatovább hazai nyomdákban is előállítható s évtizedrŐl-évtizedre egyre nagyobb számban elő is állított egyházi és világi érdekű, jórószben magyar nyelvű könyv társadalmi megbecsülése, értékelése. Rámutat arra is, hogy külföldről is folyamatosan nagy számban jöttek be könyvek az országba s ezekből az intellektualizált világi arisztokrácia várkastélyaiban, nemkülönben az erdélyi fejedelmek udvarában több száz kötetet felölelő bibliotékák gyűltek össze. De jellemző volt a könyvgyűjtés a külföldi egyetemekről hazatért protestáns lelkészekre is, A katolikus restauráció előrehaladtával, a XVII. században pedig új virágzásnak indultak a püspöki és káptalani könyvtárak. A legfontosabb jelenség mégis az intézményszerű nagy iskolai (kollégiumi) tékák kialakulása volt, minthogy ezek — a magánkönyvtárakhoz képest tartósan fennálltak, s a sarjadó nemesi-polgári értelmiség számára többnyire hozzáférhetőkké váltak. Hogy a török kiűzése, illetőleg a Rákóczi-szabadságharc lezajlása után a XVIII. században miként alakult könyv- és könyvtári kultúránk helyzete, arról Tóth András szemléletes előadása alapján értesülhetünk. Referátumából a következőket emelhetjük ki. A kor művelődéstörténetének nyilván legjelentősebb ténye a felszabadított országrészek kulturális parlagjának eltüntetése volt: korszerű intézmények (iskolák és nyomdák) életre hívása, s működésük nyomán a könyvműveltség elterjesztése. Ezt a széles körű, nagyszabású, a hazai művelődés szempontjából sorsdöntő jelentőségű feladatot javarészt egyházi szervek — leginkább a kiváltságos helyzetű katolikus tanítórendek, amelyek még jó ideig elsőrangú tényezői voltak a kulturális életnek — végezték el. Két nemzedékre terjedő idő alatt kiépült a Dunántúl és az Alföld iskolahálózata, s messzemenőleg végbement a feudális társadalom mértékadó rétegeinek intellektualizálódása. A kúriákban és városi házakban a század második felében — ha számottevő könyvtár nem is alakult ki — mindenfelé otthonos lett a könyv. A főúri kastélyokban ós püspöki rezidenciákban pedig egyidejűleg fényűző nagy bibliotékák keltek életre. Ezekben a nyugati országok modern literatúrájának legkiválóbb termékei gyűltek össze. S ami nem kevésbé jelentős, a korszerű tudományműveléssel s hovatovább irodalommal is foglalkozó új értelmiség — anyagi lehetőségeihez mérten — szintén nagybecsű tékákat létesített, mégpedig jobbára hungarica tékákat. Mindezen felül a század utolsó harmadában egy az eddigiek során még soha elő nem fordult kiiltúrtörténeti eseményre is sor került: az államhatalmat gyakorló bécsi udvar — az új idők jeleként — saját jogkörébe vonta a közoktatás ügyét, s ennek kapcsán az ország fővárosában megszervezte az első nyilvános tudományos könyvtárt, az Egyetemi Könyvtárt. A művelődésügy „államosítása" azonban nem váltotta be, a feudális politikaitársadalmi rendszerben nem is válthatta be a hozzá fűzött reményeket. A magyarországi könyvtári kultúra fejlesztése a XIX. század első felében is a társadalomra, egyesekre és testületekre hárult. A végóráit élő rendi képviselet, a diéta vajmi nehezen tudta támogatni az erre irányuló törekvéseket. A kor két új, epochális jelentőségű — további kulturális fejlődésünkhöz nélkülözhetetlen — közkönyvtári intézménye, a nemzeti könyvkincs összegyűjtését felvállaló Országos (Nemzeti Múzeumi Könyvtár), valamint a nemzetközi tudományosság legfontosabb könyvtermósónek megszerzésére hivatott Akadémiai Könyvtár szintén magánkezdeményezésből, mecónási aktusként jött létre. Ám könyvtári kultúránk e nagyjelentőségű alapítások ellenére sem felelt meg a kor követelményeinek, nem felelt meg már 1848 előtt sem, még kevésbé azután, amikor a polgári élet — az abszolutizmus körülményei között is — kibontakozásnak indult. A modern értelmű általános és szakműveltség meghonosodásához merőben új oktatási és könyvtári intézményekre, azaz most már egész intézményrendszerre volt szükség, amelynek életre hívása immár mindenekelőtt az államhatalom feladata volt. Csakhogy a polgári politikai tevékenységhez még hozzá nem szokott, a polgári politikai módszereket még el nem sajátító önkényuralmi állam erre képtelennek bizonyult, nem is szólva arról, hogy az önállóságtól megfosztott Magyarországot szándékosan elhanyagolta. így kulturális életünk korszerűvé tételének roppant feladatára az 1867-ben jogaiba visszahelyezett, parlamentáris berendezkedésű magyar államnak s vele együtt az autonómmá vált társadalomnak kellett vállalkoznia. Hogy a könyvtárügy terén — amely igazában csak most vált közüggyé — mennyi ós miféle teendő jelentkezett s ezekből mit