Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 1. - FORRÁSKÖZLÉS - Varga János–Miskolczy Ambrus: Egy prefekt halála / 111–112. o.

Egy prefekt halála 127 nyorítással, hol titkos bujtogatással nemcsak annak általánosan egyeduralkodóvá válását segítette elő, hanem végül tényleges szervezőmunkájával is hozzájárult ahhoz, hogy az események véres felkeléssé fajuljanak. Puchner főhadiparancsnok „erélytelenségére", amely mind a román mozgalommal szemben, mind a bujtogatásba bekapcsolódó tisztjei-katonái irányában megnyilvánult, Vay és a Kormányszék már szeptemberben — és többször — felhívták a kormány figyelmét. Batthyányék latolgatták is máshova helyezését, az azonban, tekintettel Puchner egészségének — egyébként általa szándékosan eltúlzott — megrendülésére, elmaradt. Ami Puchner magatartásában a polgári hatóságok szemében kezdetben csak határozatlanságnak vagy óvatosságnak, a román tömegek előtt sérelmeik megértésének tűnt, valójában a kivárás taktikája volt: a főhadparancsnok Bécsre tekintett, az osztrák hadügyminisztérium intencióit és intéseit várta. Bécs és Pest viszonyának megromlásából helyesen következtetett arra, hogy a császári kormányzat a magyar vezetéssel rövidesen nyíltan is szembe fordulni szándékozik. Erre felkészülendő, konkrét felsőbb parancs nélkül is, nem ügyelve Vay tiltakozására, szeptember végén megkezdte haderejének koncentrálását Szeben körül. Katonái visszavonásával — a székely vidékeket kivéve — karhatalom nélkül hagyta a törvényhatóságokat, egyszersmind ütőképessé formálta seregét. Október 3-án pedig maga elé bocsáttatta a balázsfalviak 30 fős küldöttségét, amely a tárgyalt dokumentumot nyújtotta be neki. A fogadásnak már külső körülményei is sokatmondóan látványosak voltak. A betegágyban fekvő Puchnert tábornokai díszruhában állták körül, ő maga szívélyesen kikérdezte a deputációt, főleg annak paraszttagjait, ők pedig azt mondták el, amit Puchner szíve mélyén hallani akart. Nemcsak osztálysérelmeiket adták elő, hanem elsősorban a tudtuk nélkül végrehajtott unióval szemben érzett elégedetlenségüket ecsetelték. Magyarország ós Erdély egyesítését bélyegezték minden jelenlegi és a jövőben fenyegető rossz leggazdagabb forrásának. Az erdélyi kisszámú magyar — hangsúlyozták a kitanított közemberek — eddig is zsarnokian bánt velük; mi lesz még akkor, ha ezek tényleg egyesülnek magyarországi testvéreikkel. A magyarok gonosz terveket melengetnek: őfelsége hűséges népeit román segédlettel kívánják elnyomni, hogy azután fegyvereiket a románok ellen fordíthassák, majd — mindenkit alávetve — magától a császártól szándékoznak elszakadni. A román nép azonban a császárral akar tartani, közvetlenül alatta állni, az ő minisztériumától kormányoztatni, és a császári alkotmány által védelmeztetni. Az érvelés a román magatartás mellett ugyanaz, mint amit a román mozgalom propagandistái a népnek, a nép pedig engedetlensége indokául a polgári hatóságok képviselői előtt hangoztatott. Legfeljebb a sorrend más: a magyarok hol a császárt kívánják elcsapni azért, hogy a román nemzetet leigázhassák, hol a románság tökéletes megtörését tekintik az uralkodó elkergetéséhez vezető útnak. És Puchnernek, a magyar alkotmányra felesküdött főhadparancsnoknak, egyetlen szava sincs arra, hogy a deputációt álláspontja helytelenségére, törekvései irányának törvényellenes voltára figyelmeztesse! Helyette nemcsak azt ígéri, hogy minden tőle telhetőt megtesz a nép sebeinek orvoslására; egyúttal — megköszönve a balázsfalvi gyűlés rendőrző viselkedését — azt ajánlja a küldötteknek, hogy azok tanácsát kövessék, akik őket Balázsfalván is irányították! E kétértelmű — de sokat mondó ! — nyilatkozatot a küldöttség nagyon is egyértelműen magyarázza: a császár katonasága velük, nézeteik és törekvé-