Levéltári Közlemények, 59. (1988)

Levéltári Közlemények, 59. (1988) 1. - FORRÁSKÖZLÉS - Varga János–Miskolczy Ambrus: Egy prefekt halála / 111–112. o.

116 Varga János—Miskolczy Ambrus zetgyűlés hadkiegészítő tervezete az összeírás elrendelésekor valóban még csak úton volt az uralkodó felé? Tovább ment Puchnernél Josef Úrban alezredes, a II. román határőrezred ideiglenes parancsnoka. Ennek az ezrednek határőrparasztjai körében különösen nagy elégedetlenség uralkodott. Ök még júliusi naszódi gyűlésükön petícióba foglalták és a pesti nemzetgyűlés elé terjesztették sérelmeiket, valamint társadalmi és nemzeti követeléseiket. Beadványuk a házszabályok értelmében a kérvényi választmány elé került, amelynek véleményét a plénumnak az unióbizottmány törvényjavaslataihoz kapcsoltan kellett volna megtárgyalnia. Mivel ez utóbbi csupán szeptember második felére készült el munkálataival, a hosszú hetekig választ nem kapó határőrökben meggyőződéssé érlelődött a hiedelem, hogy a pesti — ós természetesen magyar — kormány románellenes alapállásból hány fittyet az ezred petíciójára. Háborgásukat csak szította az, hogy augusztusban az ezred egy zászlóalját a délvidékre rendelte a magyar hadügyminisztérium a felkelt szerbek ellen. A vonatkozó utasítást az ezred arra magyarázta, hogy ,,a magyarok" két legyet kívánnak egycsapásra ütni: gyengíteni az erdélyi nem-magyar fegyveres erőt, és románokat véreztetni el a császárétól eltérő saját ügyük mellett. Az egységek kimozdultak ugyan, de a szegedi táborból nem rendeltetési helyükre, hanem Erdélybe indultak vissza. Engedetlenségük a magyar közvéleményben — megnyilatkozásokban is tükröződő — románellenes hangulatot keltett, ami viszont immár a határőrök ellenszenvét a gyűlölet irányában fejlesztette tovább a magyar kormányzattal szemben. Ilyen hangulat fogadta Urbant szeptember elején, amikor hivatalosan szolgálati érdekből, a valóságban az osztrák kormány politikai szándékainak megtudása véget tett bécsi, gráci és zágrábi útjáról visszatért Naszódra. Az alezredest Bécsben és Zágrábban beavatták a szerveződő kormányszintű ellenforradalmi összeesküvésbe, ő Naszódon nem rejtette véka alá, hanem tisztjei, azok pedig a határőrök útján a környező törvényhatóságok népe számára is kiszivárogtatták a látottakat-hallottakat. Sőt Úrban magyar tisztségviselőnek is felfedte, hogy Horvátországtól az erdélyi határszélekig — élén a katonasággal — nagyszabású reakció készül akcióba lépni a pesti kormány megbuktatására, amelynek nyitányaként a horvát bán: Jelacic fogja elindítani csapatait, néhány napon belül pedig az ő ezrede ugyancsak felmondja az engedelmességet a független magyar minisztériumnak, közvetlenül Bécs kormányzása alá helyezi magát, és óvást emel Magyarország és Erdély létrehozott uniója ellen. Ezt az információt nyerték a szomszédos megyék helységeinek azon deputátusai, akiket közösségeik eleinte spontán elhatározás folytán küldtek Naszódra az újoncállítás ügyében tanácsot kérni. A felvilágosítás összhangban állt a nép azon elhatározásával, hogy katonát adni csupán a császárnak hajlandó. Egyelőre nem tudható, hogy Urbanék eleve kidolgozták-e a néppel való szövetkezésük módját, vagy pedig az első deputátusok kérései szolgáltatták az ötletet a végleges forma megválasztásához. Tény, hogy a Naszódon megfordulók Úrban előtt felesküdtek a császár hűségére és katonának ajánlották magukat annak oldalán. Minderről bizonyságlevelet — pazsurát — állított ki számukra, illetőleg az általuk képviselt helység részére az alezredes, megtoldva azzal, hogy immár mint a császár katonái, nem kötelezettek a magyar kormány újoncozást célzó rendeleteinek teljesítésére. A lakhelyükre visszatérők révén futótűzként terjedt tova, hogy Naszódon a császár emberei előtt lehet és kell esküt tenni a császár mellett ós feliratkozni