Levéltári Közlemények, 57. (1986)

Levéltári Közlemények, 57. (1986) 2. - IRODALOM - Komjáthy Miklós: Pölöskei Ferenc: Tisza István. (Magyar história. Életrajzok) Bp., 1985 / 298–300. o.

Irodalom 299 mushoz és a Monarchia nagyhatalmi állásához való, még merevebb, engedménytelen ragaszkodásban kereste. Éppen amikor az állandósuló kormányválságokkal véget ért a dualizmus békés, vagy legalábbis békésnek tűnő korszaka. Tisza a felekezeti ellentétekben is a dualizmus veszélyeztetését látta. A „Ne temere" kezdetű enciklikáról azt tartotta, hogy a pápa ezzel „joggal idézte fel széles e világon a protestáns társadalmak jogos felháborodását", de nem hagyta említés nélkül „egyéb enciklikák protestánsellenes megállapításait" (143. p.) sem. Nem is annyira mint református, hanem mint az ország egységéért aggódó magyar óvott az egyházpolitikai harcoktól. ,,. . . a protestáns részről jelentkező felekezeti elfogultságot is elutasította." (144. p.) A valláserkölcsi nevelésre „soha olyan szükség nem volt, mint most, amikor a korszellem a materializmusnak ós istentagadásnak annyira kedvez. Két karddal kell e veszedelem ellen küzdeni, e két kardunk legyen a protestantizmus és katolicizmus, "-mondotta 1911ben Ersekújvárott. Politikai pályafutásának igazán súlyos próbatételei ezután következtek. 1897-tel lejárt a kvótaegyezmény Ausztriával, s a magyar és osztrák parlamentben kitört obstrukció a dualizmus korában először hozta exlexbe a Monarchiát. Tisza Magyarország biztonsága, a Monarchia fennmaradása érdekében feltétlenül szükségesnek tartotta a hadsereg fejlesztését. Az ellenzék ezt egyre fokozódó parlamenti obstrukcióval igyekezett megakadályozni. Tisza radikális házszabály-módosítással kívánt ezen segíteni. A módosítást ki is erőszakolta. Ám nem alkalmazta. A parlament ülései sorozatos botrányba fulladtak. Ennek csúcspontját jelezte, amikor az ellenzéki képviselők egy csoportja a parlament üléstermének bútorzatát megrongálta. Tisza úgy érezte (s a maga parlamentarisztikus szemléletének korlátai között, sőt talán még azon túl is, ebben igaza volt), nagy nemzeti katasztrófa felé tántorog az ország. Az 1905-ös januári választásokon Tisza vereséget szenvedett, felmentésére azonban csak júniusban került sor. A koalíció éveit tántoríthatatlan meggyőződéséből merített erőgyűjtésre használta. Nemzeti Munkapárt néven újjáalakult pártja 1910-ben győzelmet aratott. Ebben a király 67-es, szabadelvű politikájának elégtótelét látta. Tisza pedig úgy vélte: legfőbb célja eléréséhez, a magyar állam egységének és a Monarchia nagyhatalmi állásának fenntartásához biztos támaszra talál a parlamentben. Pölöskei ismételten is alaposan és sokoldalúan elemzi Tisza magatartásának, pontosabban politikai szemléletének alapvető hibáit. Valahogy úgy volt Tisza a Monarchia létét veszélyeztető bajokkal, mint — gondolom — az orvostudomány a különböző bacilusok, vírusok okozta betegségekkel a bacilusok, vírusok hatásmechanizmusának teljes felderítése előtt. Ahogy akkoriban e betegségeknek jobbára csak tüneteit kezelték, Tisza sem ismerte fel igazában a nemzetiségi problémák, a társadalmi, gazdasági bajok mólyen fekvő okait. Parlamentarisztikus szemléletéből folyóan a bajokon a parlamenti élet megrendszabályozásával, nézete szerint, megerősítésével, „egészségessé" tételével igyekezett segíteni. A parlamentarizmus nemzetfenntartó erejébe vetett hitét apja miniszterelnökségének viszonylagosan nyugodt időszaka érlelte meg benne. Ehhez a nézetéhez országos politikai pályafutásának kezdetétől a dualista rendszer szétesése pillanatáig rendíthetetlenül hű maradt. A kiváló szerző nem egyszer utal Tisza egyéni és közéleti erkölcsének feddhetetlenségére. A két világháború között jóhiszemű hívei számára is, akik belőle nem politikai tőkét kívántak kovácsolni, elsőrenden magatartásának megalkuvást nem ismerő, következetes erkölcsisége és vasakarata volt a szinte követhetetlen mintakép. Amit egyszer kötelességének tartott, azt csaknem a megszállottságig menő hivatástudattal teljesítette. Amíg az volt a meggyőződése, hogy a Szerbiának küldendő hadüzenet olyan háborút indít el, amelyben a Monarchia s benne Magyarország magára marad, minisztertársaival szemben kötelességének tartotta a háború kirobbantását megakadályozni. Csak akkor engedett, amikor „megbizonyosodott" a szövetséges Német Birodalom feltétlen segítő készségéről. Ekkor írta Németország bécsi nagykövetének: „Nehezen határoztam el magam a háborúra, de most szilárdan meg vagyok győződve szükségességéről és a Monarchia nagyságát minden erőmmel védelmezni fogom." (237. p.) Pölöskei könyve befejező részében röviden foglalkozik a Tisza-gyilkosság ügyében a húszas évek elején lefolytatott perekkel. Helyesen állapítja meg: „A szövevényes per [helyesebben: perek. K. M.] részleteit máig sok homály fedi, sőt teljes bizonyossággal a gyilkosságban résztvevők személye sem tisztázódott." (272. p.) Az ötvenes években magam is foglalkoztam a Tisza-perekkel. Némi levéltári kutatás s az egykorú sajtóanyag átnézése mellett 1958-ban sikerült megtalálnom s módomban is volt elbeszélgetnem a per egyik fő vádlott jávai, Sztanykovszky Tiborral. Az idős férfit a per folyamán készült fényképfelvételek alapján azonnal felismertem. Csak haja őszült meg, arcvonásai mit sem változtak. Testileg, szellemileg friss, mozgékony volt. Két ízben is felkerestem sze8