Levéltári Közlemények, 57. (1986)

Levéltári Közlemények, 57. (1986) 1. - Hajdu Lajos: A közép- és alsófokú iskolák ellenőrzése Magyarországon a felvilágosult abszolutizmus időszakában, 1776–1790 / 3–56. o.

Közép- és alsófükií iskolák ellenőrzése Magyarországon 1776 — 1790 27 nos jellegűnek tekinti és másutt is az itt javasolt gyógymódokat tartja alkalmazandónak. Jelentésében Pál Gáspár őszintén megírja, hogy sok faluban egyáltalán nincs iskolaház, másutt van ugyan valami, de az teljesen romos, nem felel meg a követelményeknek, ezért vagy teljesen újat kell építeni, vagy a régi építményt kell bővíteni, megjavítani és a célnak alkalmassá tenni. Ez azonban azonnali kiadásokat követel meg, ezek fedezésére viszont az adózó nép képtelen, így a költségeket, tehát az anyagok árát és a mesteremberek bérét az uradalomnak kellene viselnie (mellékelte állásfoglalásához minden falunál az építkezések tervrajzát és a költségek számvetését is, ennek összege az érintett településeknél 7855 Ft-ot tett ki - ez a melléklet azonban az anyagból elkallódott), míg az érintett falvak népe végezné el a gyalogmunkát és a szállítást. Nincs megelégedve Pál a tanítók felkészültségével sem: ezek többnyire ,,a legkevésbé alkalmas emberek", akik maguk is alig tudnak írni és olvasni, ezen felül vagy azért, mert jobbágy telkük van és ezen gazdálkodnak, vagy pedig azért, mert kántorizálnak, temetésekre járnak (több községbe is), alig akad olyan, a püspöki uradalomhoz tartozó helység, ahol a gyerekek tanításán munkálkodnának. Ennek következményeként a fiatalok csak néhány helyen látogatják az iskolát, mert ott keveset tanulhatnak. Pál Gáspár ezért azt javasolja, hogy a kántorizálást és a gazdálkodást az oktatástól válasszák el, a hármat együtt a tanító nem csinálhatja és ezt a szeparációt végre lehetne hajtani akkor, ha az uradalom a telek jövedelmével azonos értékű természetbeni juttatást vagy készpénzt adna a tanítóknak. Legszívesebben azonban azt a megoldást támogatná, hogy a tanító semmi egyébbel ne foglalkozzon, csak az oktatással-neveléssel. Indítványozza azonban a tanulópénz eltörlését is, akár szombatonként, akár negyedévenként fizették eddig a szülők gyerekeik után a didactrumot. Az előrelépés elemi feltételének tekinti a pozsonyi inspektor a pedagógusok anyagi megbecsültségét is, ,,a tanítók megélhetését — amely igen sok helységben bizonytalan és igen sanyarú — javítani kell, a tanulópénz helyett valami szilárd éves jövedelmet kellene biztosítani számukra'''. A községek — Pál szerint — meg vannak ugyan győződve az oktatás fontosságáról és hasznáról, de csak kevés anyagi támogatás nyújtására képesek kötelezni magukat „végtelen szegénységük miatt". Érdekes viszont a jelenség következő megállapítása: sok falusi bíró kérte őt, hogy a jövőben a falvak lakosaitól az uradalom tisztjei hajtsák be a tanító megélhetését segítő vagy biztosító pénzösszeget illetve terménymennyiséget és ők is juttassák el hozzájuk. Ez azért figyelemre méltó, mert az ország nagyobbik részében ekkoriban még az iskolamesternek magának kellett ezt az időt rabló, idegeket nyűvő és sokszor bizony megalázó munkát elvégeznie, de — úgy tűnik ebből — a fejlődés magasabb szintjére elérkezett észak-magyarországi települések igazgatási vezetői számára sem volt szívet gyönyörködtető e feladat, ezért igyekeztek kötelességüket gyorsan a dominiumokra átruházni. Ha viszont ez kevés (már tudniillik az, amit a tanító a település lakóitól illetményként kap), nincs más megoldás — az uradalomnak kell kiegészítenie az iskolamester fizetését. Befejezésül nagy filippikát ereszt meg Pál Gáspár, az egykori katona Nyitra magisztrátusával szemben: ebben a városban nincsen iskola, nincsen egyetlen tanító sem, holott a Helytartótanács a civitást újra meg újra intette kötelességei teljesítésére. Itt a három tanító részére kellene 500 Ft, a város azonban eleddig mindössze 200 Et-ot vállalt magára, egyéb megoldás nincs — a pillanatnyilag üres püspöki tisztség (sedis vacantia) miatt állami bevétel-