Levéltári Közlemények, 57. (1986)
Levéltári Közlemények, 57. (1986) 1. - IRODALOM - Kállay István: A jogászképzés a magyar felsőoktatás rendszerében. Szerk.: Kovács Kálmán. Bp., 1984 / 178–180. o.
178 Irodalom közös ügyének felszámolása, kölcsönös látogatások, közös politikai szövetségben való részvétel és így tovább. Mindezek alapján — borsos áruk ellenére — melegen ajánlom a rendkívül hasznos, értékes sorozatot a levéltárosok és a történész kutatók figyelmébe. Szűcs László A JOGÁSZKÉPZÉS A MAGYAR FELSŐOKTATÁS RENDSZERÉBEN Szerkesztette: KOVÁCS KÁLMÁN (Jogtörténeti értekezések. AZ ELTE Jogtörténeti Tanszékének kiadványai 14.) Budapest, 1984. 300 p. A kötet témája a jogi-közigaztatási szakemberképzés és képesítés együttese a felszabadulás előtti és utáni években, figyelemmel a jogászképzésbe olvadt, majd attól elkülönülő, illetve fokozatosan szervezetileg is elváló közigazgatási képzésre, valamint a szocialista jogi oktatás kialakításának a kezdeteire. A jogászi foglalkozásokon belül az alapképzést meghaladó specifikumok problémakörét: az ügyvédek képesítését a polgári korszakban, továbbá a jogi alap- ós továbbképzés kapcsolatát, perspektíváit külön feldolgozások is szemléltetik. Ide tartozik az a tanulmány, amely betekintést nyújt abba a civilisztikai műhelybe, amelynek hatása a jelenkori jogtudomány eredményeiben is nyomon követhető. A kötet másik nagy témakörét a jogakadémiák szerepének és jelentőségének a bemutatása alkotja. Az 1874. évi reform analízise mellett a Pápai Református Jogakadémián és a debreceni Református Kollégiumban megvalósult jogi oktatás bemutatása teszi teljesebbé a képet. A tanulmányok harmadik csoportja a jelenkori felsőoktatás szervezetét tárgyalja. A magyar felsőoktatás utóbbi négy évtizedben bekövetkezett strukturális változásának pontos adatsorokkal illusztrált összefoglalása a jövő szempontjából is figyelmet érdemel. A fejlődésen belül a 70-es évek egyetemi szervezete és működése a mai elképzelések kialakításához szolgáltat hasznos adatokat. A Kovács Kálmán által szerkesztett kötet 12 szerző: Horváth Pál, Csizmadia Andor, Degré Alajos, Asztalos László, Mezey Barna, Szabó György, Nagy Sándor, Ladányi Andor, Takács Imre, Sárándi Imre, Kardos József és Bihari Mihály műve. Célszerűnek látszik figyelmünket a levéltáros társadalmat közelebbről érintő két munkára, CSIZMADIA ANDOR: Az alkalmazottak jogi és közigazgatási képzésének és képesítésének fejlődése 1929— 1944, valamint DEGRE ALAJOS: Ügyvédképzés Magyarországon című, posthumus tanulmányára fordítani. Már a XVIII. század közepén felmerül az a gondolat, hogy az ügyvédnek vizsgát kell tennie. Mária Terézia kikérte a bíróságok és néhány ügyvéd véleményét, de válaszuk nem volt egyértelmű, sőt a bíróságok egy része ellenezte az ügyvédi vizsga bevezetését azzal az indokkal, hogy ez sokakat elijesztene az ügyvédi hivatástól. 1769-ben Mária Terézia mégis elrendelte az ügyvédi vizsga letételét azok számára, akik ügyvédi hivatást akartak gyakorolni és magukat az egyes törvényszékeknél vezetett ügyvédi lajstromba bevezettetni. II. József, majd az 1804. évi királyi pátens ezt a rendeletet kiegészítette; részletesen szabályozva az ügyvédi vizsgára bocsátás feltételeit. Ez a képzés az 1850-es évekre már nem látszott sem eléggé tudományosnak, sem gyakorlatinak. Az 1853. évi rendtartás felszámolta a szabad ügyvédi gyakorlatot; alapelvül a zárt számot vette. Az igazságügyminiszter által gyakorolt kinevezés előfeltétele a jogi doktorátus és bizonyos gyakorlati idő eltöltése, majd a sikeres ügyvédi vizsga lett. A rendelet tehát a korábbihoz képest hallatlanul magas elméleti képzettséget követelt meg az ügyvédektől. 1861-ben a magyar alkotmány visszaállításának illúziójában élő országbírói értekezlet által alkotott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok érthető módon az ellenkező végletbe estek: az 1849 előtt oklevelet szerzett egyének számára az ügyvédi gyakorlatot minden további nélkül lehetővé tették. Az 1874. évi ügyvédi rendtartás legfontosabb újífcása az ügyvédek önkormányzati testületeinek, az ügyvédi kamaráknak a megszerve.
