Levéltári Közlemények, 57. (1986)

Levéltári Közlemények, 57. (1986) 1. - Hajdu Lajos: A közép- és alsófokú iskolák ellenőrzése Magyarországon a felvilágosult abszolutizmus időszakában, 1776–1790 / 3–56. o.

16 Hajdú Lajos (amennyiben figyelmen kívül hagyja a II. humán-osztályban természetjogot és geometriát rendkívül nagy szorgalommal és eredménnyel tanító Szklenár György tevékenységét) Pozsony nem pozitív, hanem negatív példa lehet csupán a többiek előtt, mert itt van a legtöbb hiba. Nem is várható mindaddig javulás (bár hangsúlyozza, hogy ő jóformán mindig Pozsonyban, tankerülete székhelyén tartózkodik), míg a fejlődést gátló akadályokat nem sikerül felszámolni. Melyek ezek? Mindenekelőtt: nem megfelelő az igazgató, aki rendkívül képzett ugyan, de irtózik a rendtől, nagy barátja a szétszórtságnak és számos — mindenki által ismert — hibája miatt beosztottai előtt semmiféle tekintélye nincsen. Ezért a gőgös, merev és alárendeltséghez nem szokott tanárok azt tesznek, amit jónak látnak. Vadásszák a kényelmet és az élvezeket (anélkül, hogy elöljárójuk ezt szóvá tenné); elégedettek, ha tunyaságukban semmi nem zavarja meg őket; közömbösen szemlélik, hogy a diákok szenvednek, keveset tanulnak; túl keményen bánnak velük és nem felkészültségüknek megfelelően osztályozzák őket. Közülük is kitűnnek a magasabb fórumokon is jól ismert Stipsics-fivérek elbizakodottságukkal, nagyzolásaikkal, a beosztottakkal szembeni keménységükkel és leírhatatlan gőgösségükkel. (Mindebből úgy tűnik, hogy a 10. jegyzet előtti mondatokban ismertetett levaltási javaslatot nem fogadta el II. József.) Mindezeknek döntő szerepük van abban, hogy egy főgimnázium, amely minta kellene hogy legyen és példát kellene nyújtania a többiek számára — nem tud mintaintézménnyé válni és mindaddig marad ez a helyzet, amíg a tanárokat el nem választják egymástól. Javaslata: az igazgatót helyezzék át valahova, talán Esztergomba, vagy cseréljék ki a nagyszombati gimnázium prefektusával és akkor a lánc, amely most ezt az oktatási intézményt körülfogja, megpattan! Ezen felül azonban azt is szükségesnek ítélte Prónay, hogy a tanügyi igazgatás minden igazgatót munkájáért és az általa vezetett intézményért tegyen felelőssé, ha ez megtörténik — talán majd nem mernek a direktorok a felsőbb rendelkezésektől eltérően cselekedni, mint ahogy ezt Esztergomban, Kalocsán, Privigyen és Selmecen teszik, leplezve a hibákat, amelyek oly sokat ártanak az ifjúság nevelésében. E felelősség hangsúlyozásával a diákok osztályozása is igazságosabbá válnék, mert jelenleg — írja Prónay — vagy a szegényekkel való együttérzés, vagy pedig a tehetősebb szülők és rokonok kegyeinek hajhászása miatt korántsem ez a helyzet. Végül Prónay Gábor megfogalmazta a legtöbb gimnáziumban tanító piaristákkal szembeni kívánalmait is, mindenekelőtt azt, hogy ne helyezgessék át egyik helyről a másikra, a tanügyi kódex 42. és 44. §-ainak megsértésével (a főigazgató tudta és jóváhagyása nélkül) oly gyakran a tanárokat. Ezt azért tartja fontosnak, mert a grammatikai osztályokban alig akad olyan pedagógus, aki maga tudná befejezni a diákokkal közösen kezdett és három esztendőre tervezett munkát. Másrészt sokáig tanár nélkül is maradnak osztályok, mert az új professzor többnyire messzi földről jön és időbe telik, amíg megérkezik. Kecskeméten például az Erdélyből áthelyezett új piarista tanár csak az I. szemeszter végén tudta elfoglalni beosztását — a fiatalság oktatásának nagy kárára. A másik (de már inkább a kormányzatnak szóló) megállapítása: kevés nevelési előny származik abból, hogy az igazgatói tisztséget piaristák töltik be. Fizetésük nincs, hanyag munka esetén legfeljebb leváltják őket — akkor viszont nyugalmat nyernek, leváltásuk tehát nem büntetés és semmi egyéni érdek nem hajtja őket feladataik jobb ellátására. Másrészt Prónay szerint a szoros rendtársi kapcsolat akadályozza a direktorokat abban,