Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Buzási János: X. Nemzetközi Levéltári Kongresszus : Bonn, 1984 / 73–95. o.

X. Nemzetközi Levéltári Kongresszus 89 egyesületek a nemzetközi kapcsolatokban sokkal mozgékonyabbak, mint az oktatási intézmények, könnyebben tudnak más országokban végbemenő folyamatokról, hasznosítható tapasztalatokról információkat közvetíteni, és ezáltal új dimenziót adni a szakmai továbbfejlődésnek. A magyar levéltárosok egyesülete újabbkori fennállásának rövid néhány éve alatt meggyőzően bizonyította, hogy ha kezdeti lendületét megtartja, a szakmai képzésben és továbbképzésben reá váró feladatoknak meg tud felelni. Az emberi erőforrásokkal való ésszerű gazdálkodásnak ezen a területén az egyesületre a jövőben még inkább számítanunk és építenünk kell. Az irattárosok szakmai felkészültségének, következésképp munkájuk színvonalának a levéltárakra nézve messzemenő következményei vannak. Nem csoda hát, hogy a legtöbb országban a levéltárak igyekeznek befolyásolni mind az irattárosképzést, mind a gyakorlati irattári munkát. A szándékok és a lehetőségek mértéke különböző, így az eredmények is, pedig a levéltáraknak úgyszólván létérdeke, hogy az irattárosok ne csak az irattárfenntartó szerv működése, hanem a történeti értékű irattári anyag majdani archiválhatósága szempontjából is feladatuk magaslatán álljanak. Altalános vélemény, hogy a rendelkezésre álló eszközök kihasználása tekintetében a levéltárak egyik legnagyobb tartaléka az irattári munka színvonalának javításában rejlik. Ez finom megfogalmazása annak, hogy a helyzet egyáltalán nem kielégítő. Talán a legnagyobb probléma az, hogy az irattári munka társadalmi rangja anyagi és erkölcsi megbecsülése távolról sem olyan, hogy a kívánt mértékben vonzaná a megfelelő képességű munkaerőt. Mint (P. RASTAS (Finnország) korreferátumában megállapítja, az irattári munkát általában lebecsülik. Nem olyannak ítélik, mint ami magasfokú alap- és szakképzést igényel. Aki ismeri a magyarországi viszonyokat, az nem szorul felvilágosításra a tekintetben, hogy az irattárosi munka szakmásítása előtt milyen akadályok tornyosulnak. A másik súlyos probléma az előbbinek logikus következménye: az irattárosképzés — ha van egyáltalán — nem olyan, amilyennek lennie kellene. Teljes mórtékben egyetérthetünk P. Rastasnak az irattárosképzést érintő megállapításaival ós javaslataival. Azzal mindenekelőtt, hogy nagyon fontos lenne az egyes országok oktatási rendszerébe integrált irattárosképzést megvalósítani, már csak azért is, mert így közelebb lehetne hozni az irattárosok szakmai elismerését és tevékenységük méltányos díjazását. Továbbá: függetlenül attól, hogy az irattárosok kiképzése közvetlenül a levéltárügy illetékességébe tartozik-e, vagy pedig külön oktatási intézmény szolgálja ezt a célt, az oktatás tartalmának és az oktatók kvalitásainak meghatározó szerepe van. Végül: az irattári munka rendkívül nagy mértékben igényli a gyakorlati ismereteket, ezért a képzésben is biztosítani kell a közvetlen gyakorlati igények túlsúlyát az elmélettel szemben, mégpedig úgy, hogy az oktatás a változó munkafolyamatok és a fejlődő ügyviteltechnika követelményeinek megfelelhessen. Ha az oktatószemélyzetet a levéltárak biztosítják, fennáll a veszély, hogy a tananyag elmarad az élettől, túlságosan elvonttá, elméletivé válik, és a leendő irattárosok nem tudnak semmit kezdeni vele, a gyakorló irattárosokat pedig inkább csak megzavarja. Mivel többnyire levéltári szakemberek az oktatók, a levéltárügynek kell gondoskodnia arról, hogy az általa biztosított oktatószemélyzet állandóan képes legyen naprakész, a gyakorlatban használható ismereteket közvetíteni. A magyar levéltárosok többé-kevésbé szívesen — de szerintem feltétlenül több lelkesedéssel, mint hozzáértéssel — felvállalták az irattárosképzés feladatát. Egy alkalommal tanúja lehettem annak, hogy a hallgatók jobb ügyhöz méltó buzI