Levéltári Közlemények, 56. (1985)

Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Buzási János: X. Nemzetközi Levéltári Kongresszus : Bonn, 1984 / 73–95. o.

90 Buzási János galommal próbálták visszaadni azokat a téziseket, amelyeket láthatóan az oktató is csak félig tudott megemészteni, és úgy adott nekik tovább. Ennek már több éve, és szükségtelen messzemenő következtetéseket levonni belőle, de azért jogosnak látszik a kérdés: vajon megfelelően felkészült-e a magyar levéltárügy az irattárosképzésben való közreműködésre? Ami az emberi erőforrásokat illeti, a levéltárügy számára további jelentős tartalékot képvisel a tudományok, elsősorban a levéltártudomány művelése és a tudományos eredmények nagyobb hatásfokkal való felhasználása. A levéltári tudományos munka megítélése és súlya országonként más és más. Kezdjük talán a megítéléssel, pontosabban azzal, hogy az egyes országokban mit is értenek a levéltári tudományos munkán. A legtöbb helyen a levéltári munkához közvetlenül vagy közvetve kapcsolódó tudományok művelését, azokét, amelyek a levéltári anyag megőrzését és a benne rejlő információk hasznosítását szolgálják. A levéltári tudományos munka más értelemben a kongresszuson szóba sem került. Ebben a tekintetben Magyarország — néhányadmagával — még mindig erősen kilóg a sorból. Százéves tradíció, hogy Magyarországon az egyetemek mellett a levéltárak voltak a történettudomány művelésének elismert bázisai. Ha valami, akkor egyedül a történettudomány szerezhetett tekintélyt, társadalmi rangot a levéltárnak. Mindez a maga idejében szükségszerűen alakult így. A legújabb korban a speciálisan levéltári feladatok menynyisógének ugrásszerű megnövekedése hozta magával azt, hogy a mai értelemben vett levéltári tudományos munka egyre inkább előtérbe került. A régi szemlélet azonban átöröklődött, holott azt már semmi sem indokolja. Még ma is találkozhatunk olyan felfogással, hogy aki nem foglalkozik történeti kutatással, végső soron az is lehet azért derék, érdemdús ember. Sajnálatos, hogy ez a szemlélet a tudományos minősítés rendszerében teljes nagyságában érvényesül. Mint fentebb szó volt róla, a levéltári tudományos kutatás célja, hogy a levéltárügy effektivitását növelje. A levéltári feladatok hosszabb távra is meglehetős pontossággal előrejelezhetők, így nem okozhat különösebb nehézséget a tudományos kutatás irányainak kijelölése sem. Ahhoz azonban, hogy a kutatás a tényleges szükségletnek megfelelő eredményeket produkálja, még sok minden más tényező is szükséges. Hogy legyenek kutatók, az magától értetődik. Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy melyek az adott viszonyok között a kutatás legalkalmasabb szervezeti formái. Nem feltétlenül kell a gyakorlati munkától függetlenített kutatókra, kutatócsoportokra vagy éppen kutatóintézetre gondolni. Persze, ha valamely ország levéltári hálózatának nagysága indokolja és elbírja, lehet kutatóintézet is, mint például a Szovjetunióban a VNIIDAD, amelynek eredményei közismertek. B. Brachmann referátumában hangsúlyozza, hogy hasznosítható kutatási eredmények születésének lényeges feltétele a rutin és a kreativitás közötti kiegyensúlyozott arány, a megbízható tapasztalatok és ismeretek, a bevált tudományos elvek állandó felidézése és alkalmazása. A levéltáros munkaidejének legnagyobb részét rutineljárások töltik ki, a kreativitást azonban ilyen körülmények között is támogatni kell, és a levéltáros képesítéséhez mérten megfelelő mennyiségű időt is kell biztosítani az alkotó munkához. Mindehhez hozzátenném, hogy tapasztalataim szerint — amelyekkel bizonyára nem állok egyedül — sokszor éppen az egyhangú, végeláthatatlan rutinmunka inspirál az igényesebb, gyorsabb megoldások keresésére, röviden kutatásra. Közismert tény, hogy az egyes szakterületek felhalmozott tudásanyaga-