Levéltári Közlemények, 56. (1985)
Levéltári Közlemények, 56. (1985) 1. - Trócsányi Zsolt: Bécs és Erdély, 1741–1745 : a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis / 3–72. o.
56 Trócsányi Zsolt egyelőre nincsenek meg ehhez: a birodalomnak évekre a fennmaradás a fő gondja, a reformkoncepciók kidolgozói még nincsenek a színen (vagy javaslataik nem válnak be — Wiesenhütten), III. Károly uralmi rendszerének aggastyánjai még tisztükben vannak — s majd a háború végén lehet igazán számba venni: miért hiányoznak az anyagi erők kellő erejű hadsereg fenntartásához, mi szükséges a birodalom gyorsabb és összefogottabb kormányzatához ? Egy vonatkozásban azonban a Habsburg-kormányzat ki tudja kényszeríteni a sikert: a Habsburg- és katolikusellenes (vagy annak tekintett) törvények eltörlését. Anélkül, hogy itt (a szakirodalomban bőséggel fellelhető) előzmények ismertetésével terhelnénk olvasóinkat, csak emlékeztetünk rá: a fejedelmi kor ilyen (vagy így minősíthető) törvényeinek a gyakorlatban már évtizedek óta nincs érvénye. A Habsburg-ház erdélyi uralkodását 1711 óta nem vonja kétségbe semmiféle érdemi erdélyi politikai tényező, Erdély 1722-ben, igaz, egy puccs-szerűen történt országgyűlési szavazással, de elfogadja a Pragmatica Sanctiót, a katolikusellenes törvények lényegében csak jezsuitaellenesek voltak — a jezsuita rend pedig a XVII. század vége óta újra nyíltan jelen van Erdélyben, meghatározó szerepe van az erdélyi katolikus oktatásban (ezáltal az unitus románokéban is), övé a kolozsvári katolikus főiskola. A katolikus püspökség létét a fejedelmi korszakban sem korlátozta kifejezett törvény (más kérdés, hogy az egyházmegyét vikárius irányította) — de a püspökség helyreállt, végleges formájában 1716-ban, s a püspök rövidesen olyan világi hatalomhoz jutott (guberniumi tanácsosság, sőt első tanácsosság), amihez egyáltalán hasonlóval sem rendelkeztek a többi három bevett vallásfelekezet vezetői. Az ország kormányzatának leglényegesebb funkciói (gubernátor, erdélyi udvari alkancellár, majd kancellár) évtizedek óta folyamatosan katolikusok kezében voltak, a Guberniumban többségben voltak a katolikus tanácsosok (még ha ennek a többségnek lett is volna jelentősége). A katolikus hegemónia vitathatatlan a többfelekezetű Erdélyben is — teljes rekatolizációról azonban nincs szó. Az az elkeseredett (és nem ügyetlen) védekezés, amelyet a protestáns rendek (a számban és társadalmi-politikai súlyban legerősebb felekezet, a reformátusok vezetésével) folytatnak a katolikusellenes törvények eltörlése ellen, nem katolikus sérelmek mindenáron orvoslatlanul hagyásáért folyik, hanem a közjogilag a katolikusokkal egyenrangú, de ténylegesen már előnytelen helyzetbe szorult protestánsok maradék pozícióinak megtartásáért. Az „akatoíikus" rendek állandó félelme, hogy a katolikusellenes törvények eltörlése címén a négy bevett vallás rendszere kerül megszüntetésre. Ez alkalommal ennek a harcnak az 1741—45 közötti szakaszából elsősorban azt követjük nyomon, ami a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis tevékenységével kapcsolatos. Még a rendi küldöttség Bécsben tartózkodása idején, 1742. június 1-én a konferencia elé került ez a kérdés annak kapcsán, hogy a Gubernium az 1742. május 21-re Szebenbe összehívott, de az áradások miatt előállt utazási nehézségek következtében csak később Összeülő erdélyi országgyűlés nyári szünetre való hazaengedését kérte. A Konferenz azon az állásponton volt, hogy a gyűlést 1742. július 2-ig kell folytatni, hogy addig be lehessen cikkelyezni a Habsburg-ház örökös uralkodásáról szóló törvényt és a letett hűségesküt. A katolikus- és jezsuitaellenes törvények eltörlésének tárgyalását (a várható nehézségek miatt) elnapolandónak tartotta az aratási törvényszünet utánra. Mária Terézia az azonnali elnapolással értett egyet. Amikor aztán 1742 őszének elején már nem lehetett tovább halogatni a
