Levéltári Közlemények, 55. (1984)

Levéltári Közlemények, 55. (1984) 1. - Farkas Gábor: Közigazgatási reformkérdések a koalíciós kormányzat idején, 1945–1948 / 51–89. o.

54 Farkas Gábor politikai pártok is igényelték. A belügyi kormányzat, — élén Rajk László belügyminiszterrel — a közigazgatási reformot már 1946 tavaszán, röviddel Rajknak a minisztérium élére kerülése előtt napirendre is tűzte. A belügyi kormányzat 1946 elején még hitte, hogy a koalíciós pártok a közigazgatási reform kérdésében egységes álláspontot tudnak kialakítani, amelyet kormányszintű tanácskozásra bocsájtanak, és a nemzetgyűlés abból törvényt alkothat. A koalíciós politika azonban igen bonyolult formákban nyilatkozott meg, így a pártok javaslatait a közigazgatási kérdésekben egyeztetni lehetetlen volt. A helyi közigazgatásban a politikai egyensúlyt az 1945 tavaszán és nyarán kialakult erőegyensúlyi helyzet alapján lehetett fenntartani. Ez azt jelentette, hogy a koalíciós pártok paritásos alapon küldhették képviselőiket a helyi Önkormányzati testületekbe.-Ezen az alapon a helyileg működő kisebbségi pártoknak is ugyanannyi képviselőjük volt az önkormányzati testületekben, mint a többséggel rendelkező pártnak. A paritás tehát a „pártközi béke'

1 létrehozásán túl lehetőséget nyújtott viszonylagos politikai harmóniára, s így a közigazgatásban biztosította mindazon feltételt, amelyeket az adott település társadalma egyébként is megkövetelt. Meg kell azonban állapítani, hogy valamennyi politikai párt saját érdekeit kívánta kidomborítani és egyben érvényesíteni is. A vidéken nagyobb taglétszámmal rendelkező pártok — mint a Szociáldemokrata- vagy a Kisgazdapárt - 1945 őszén több alkalommal hangot adtak abbeli kívánságuknak is, hogy a helyi hatalomban kizárólagos rendelkezési jogot kívánnak maguknak. Megerősödött ez a követelés az 1945. évi nemzetgyűlési választásokat követő időben, amikor a választási győztes Kisgazdapárt több képviselője nemcsak a kormányhatalmat, hanem a helyi igazgatást is magának vindikálta. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert a többi párt ezt a kisgazdapárti velleitást lefogta, és így sikerült a paritást megőrizni. Az 1947. évi nemzetgyűlési választások eredményét az MKP sem tudta a közigazgatásban teljes mértékben kihasználni, így az egyenlő arányt 1948 nyaráig — a koalíciós politikai rendszer felszámolásának kezdetéig — fenn tudták tartani. A kormányzat igényelte, hogy a közigazgatást a háború utáni politikai és társadalmi fejlődéshez igazítsák. A népi demokratikus út megteremtéséhez tehát korszerűbb közigazgatási szervezet létrehozására volt szükség. Ez pedig egyet jelentett volna az önkormányzati formák további tökéletesítésével, vagy az önkormányzatok teljes felszámolásával, és helyette a népi közigazgatási szervezet megteremtésével. Az 1945-ben restaurálódott önkormányzati igazgatás hiányosságai korán kiütköztek, a koalíciós pártok még saját képviseleteiket is erős kritikával illették. Például az MKP főtitkára 1945. június elején kijelentette a kommunista fő- és alispánok előtt, hogy funkcionálásukkal a párt politikai előnyre nem tudott szert tenni. Űgy tűnik, hogy a párt közigazgatási káderei a közigazgatásban elvegyültek a többi párt kiküldöttjével, és velük együtt egy sajátos színezetű, a politikai pártoktól távolabb álló közélet kialakítására törekednek. A főtitkár véleményében kifejezésre jutott az a tény, hogy a közigazgatás középszintű vezetői a népfrontpolitika képviselői voltak, és a helyileg kiemelkedő pozíciójukat a koalíciós partnerek ellenőrzése mellett nem is tudták saját pártjuk érdekeinek szélesítésére felhasználni. A háború után a közigazgatás racionalizálásával foglalkozó teoretikusok a politikai pártoktól függetlenül is hangoztatták a reform szükségességét. Magyary Zoltán követői egyértelműen vallották, hogy a közigazgatási reformot abban az esetben is