Levéltári Közlemények, 55. (1984)

Levéltári Közlemények, 55. (1984) 2. - Vörös Antal: A magyarországi bányaigazgatás szervezete, 1867–1945 / 141–225. o.

194 Vörös Antal erőhatalom következtében előálló megszakítása múlhatatlanul szükségessé tette. A bejelentést a foglalkoztatás kezdetétől számított huszonnégy órán belül kellett megtenni. Az elsőfokú bányahatóságnak mind a tizennyolc éven felüli nők éjjeli munkaszünetének megrövidítésére adott engedélyekről, mind a tizenhat éven felüli fiatalkorúaknak és a tizennyolc éven felüli nőknek a kivételes éjjeli foglalkoztatására vonatkozó bejelentésekről jegyzéket kellett vezetnie, melyben üzemenként tüntették fel a munkaszünet megrövidítésével, vagy éjszaka foglalkoztatottak számát, a foglalkoztatás időtartamát és indoklását. Az ilyen engedélyekről és bejelentésekről az évi jelentésekben be kellett számolni. Az általános bányatörvénynek a bányatárspénztárakról szóló 210—214. §-ai és a végrehajtási szabályok 103. §-a hatályukat vesztették, mivel a bányaüzemek munkavállalóinak betegség, baleset és aggkori ellátás esetére történő biztosítását az egyes bányaüzemek mellett alakult társpénztárak nem tudták megfelelően ellátni. A bányatörvény ezen paragrafusai helyett a bányatörvény hatálya alá eső üzemekben foglalkoztatott munkásoknak és altiszteknek, továbbá ezek családtagjainak nyugbérbiztosítását az 1925. évi XXXIV. törvénycikk, betegség és baleset elleni biztosítását az 1927. évi XXI. törvénycikk, az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló biztosítását pedig az 1928. évi XL. törvénycikk és ezek végrehajtási utasításai szabályozták. A törvények értelmében a bányaüzemek munkavállalóinak a biztosítását, a biztosítottaknak és munkavállalóiknak külön önkormányzatban gyakorolt egyenlő jogú részvételével, az Országos Munkásbiztosító Pénztár, illetőleg az Országos Társadalombiztosító Intézet látta el. Az új biztosítási rendszer következtében az elsőfokú bányahatóságoknak a bányatárspénztárak fölötti ellenőrzése megszűnt. A bányakapitányságoknak a bányaadózással kapcsolatos feladatai az 1921. évi XVII. törvénycikk következtében jelentős mértékben növekedtek. Az említett törvény ugyanis „szénjogi térilleték" címen egy teljesen új bányailleték fizetését vezette be. Az ásványszenet illetően a földbirtokost megillető jogok átruházása esetén az ásványszénkutatás és ásványszénbánya-művelés céljaira lefoglalt terület után szénjogi térilletéket kellett fizetni. Ennek nagyságát, ha a jogszerző fél által lefoglalt terület egy bányahatósági kerületben a 200 kataszteri holdat nem haladta meg, holdanként 16 fillérben, 200—500 katasztrális holdnyi térfoglalás esetén 32 fillérben, 500—1000 katasztrális holdig terjedő foglalásnál 48 fillérben, 1000-1500 katasztrális hold között lévő foglalás esetén pedig 64 fillérben állapították meg. Ezt az illetéket, akárhogyan történt a jogátruházás, akár volt szén a lefoglalt területen, akár nem, akár folytatott a jogosult bányászati munkálatokat, akár nem, fizetni kellett. A földbirtokosokat megillető ásványszénjog átruházásáról szóló adásvételi vagy haszonbérleti szerződést, vagy egyéb átruházási okiratot a jogszerző félnek az aláírástól, illetve a hatósági jóváhagyásról szóló értesítés kézhezvételétől számított hatvan napon belül a terület szerint illetékes elsőfokú bányahatósághoz eredetiben, vagy hiteles másolatban be kellett küldenie. Azok a községi elöljáróságok, amelyek területén ilyen szerződéseket kötöttek, erről a járási közigazgatási hatóságnak tartoztak jelentést tenni, honnét az illetékes bányahatóságot értesítették. A jogátruházó iratnak a bányakapitányságnál történt bemutatásakor hitelt érdemlően igazolni kellett, hogy a bejelentett ásványszénjog-átruházás mekkora területre terjedt ki.