Levéltári Közlemények, 54. (1983)

Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - Ember Győző: Magyarország közigazgatása, 1711–1765 / 3–100. o.

Magyarország közigazgatása 1711-1765 11 összpontosult. Ennek megfelelően az uralkodói kancelláriák, így a magyar kancellária is, lényegében törvényhozással, igazgatással és igazságszolgáltatással, ilyen vonatkozású ügyekkel egyaránt foglalkozott, azok hatáskörébe tartoztak. A „lényegében" szót erősen hangsúlyoznunk kell. Másképpen úgy is mondhatnánk: de facto. De jure azonban a kérdés nem volt ilyen egyszerű, és ezzel magyarázható, hogy a kancelláriák formai szereplése, a magyar kancelláriáé is, nem felelt meg a lényeginek. A kérdés úgy is felvethető, hogy a kancelláriák mennyiben tekinthetők önálló kormányzati szerveknek, uralkodói expeditiókból, irodákból, mikor és hogyan váltak nem az uralkodó döntését csupán előkészítő és írásba foglaló, hanem az uralkodótól függetlenül is rendelkező hatóságokká. Ez a kérdés tulajdonképpen minden udvari, sőt minden uralkodói kormányzati szervvel kapcsolatban felvethető, de különösképpen az udvari kancelláriáknál, amelyeket sokkal szorosabb szálak fűztek az uralkodó személyéhez, mint a többi udvari kormányszervet. Az udvari kormányszervek önállósulása, függetlenülése az uralkodótól, hosszú fejlődési folyamat volt, amelyen a különböző szervek különböző módon és idő alatt mentek keresztül, és amely teljessé tulajdonképpen sohasem vált. Legkevésbé az udvari kancelláriáknál, így a magyar kancelláriánál sem. Az 1711 és 1765 közötti időszakban a magyar kancellária formai, de jure is biztosított önállósága minimális volt. Ezt mutatja, hogy a hozzá érkező iratok nem neki, hanem az uralkodónak szóltak, a tőle kimenők pedig nem az ő, hanem az uralkodó nevében rendelkeztek. Tévednénk azonban, ha ezen az alapon a magyar kancellária hatósági jellegét kétségbe vonnánk. Az uralkodóhoz címzett, de hozzá került beadványokat nemcsak formailag, hanem érdemben is ő intézte el, a döntés joga ugyan minden általa elintézett ügyben az uralkodót illette meg, az uralkodók azonban az ügyek nagy részében elfogadták javaslatát A magyar kancellária tényleges önállósága, hatósági függetlensége, nem csupán azon múlott, hogy az uralkodók milyen erős egyéniségek voltak, hogy mennyiben vettek részt személyesen is az ügyek intézésében, illetve mennyiben hagyatkoztak udvari hatóságaik javaslataira, fogadták el azok véleményét. Nem kevésbé függött ez az önállóság attól, hogy az uralkodóknak milyen tanácsadó testületeik voltak, amelyek az udvari hatóságok fölött állva azok javaslatait fölülbírálták, s a maguk véleményének a kíséretében juttatták uralkodói döntés alá. És ha véleményük más volt, mint az udvari hatóság javaslata, az uralkodó csak kivételes esetben döntött tanácsadó testületének véleményével szemben. Eddig még senki sem vizsgálta meg, pedig tanulságos lenne, hogy a magyar kancellária javaslatait az egyes uralkodók mennyiben fogadták el, és mennyiben, továbbá miért döntöttek másképpen. Ennek ellenére nem látszik alaptalannak az a feltevés, hogy a magyar kancellária önállósága az 1711 és 1765 közötti időszakban más volt 1761 előtt, amikor még a miniszteri konferencia volt az uralkodók tanácsadó testülete, és más 1761-től kezdve, amikor ez a testület az államtanács lett /KZ államtanácsról való ismereteink alapján kézenfekvő annak feltételezése, hogy önállósága 1761-től kezdődően jelentősen csökkent.