Levéltári Közlemények, 53. (1982)

Levéltári Közlemények, 53. (1982) 2. - Dümmerth Dezső: A magyar köznemesi társadalom élettörténetéből : a Tetétleni–Földváry família sorsa és birtoklása az Árpád-kortól a XIX. század küszöbéig / 207–260. o.

212 Dümmerth Dezső A család és vele a vecsei uradalom birtokjogát nem Mihály, hanem Kelemen ága tartotta fenn. Egy családi genealógia szerint Kelementől származott az a Tetétleni Ferenc, aki 1523-ban a Pest megyei Péczeli családtól vett zálogba birtokokat.

13 Kelemennek György nevű fiától származtak pedig az utolsó Tetétleniek, akikkel a XVI. század végén kihalt a család. Ezen az ágon találjuk meg azt a leányt is — Tetétleni Annát -, akinek leánya, Bernátfy Zsófia, édesanyja lesz a közös birtoklású família megalapítójának, Földváry Györgynek. Mielőtt azonban erre rátérnénk, néhány szóval még el kell mondanunk, miképpen ért véget a Tetétleni-család, e tipikus, Duna—Tisza közi, serviens eredetű köznemesek élete. Fiági eltűnésük és birtokjoguk leányági folytonossága egyaránt jellemző a Mohács utáni köznemesi társadalom sorsára. A nemesek csupán kétféle életformát ismertek: a gazdálkodást és a katonáskodást. A reneszánsz ugyan Mátyás király uralkodása idején már> megkezdete egy vékony értelmiségi réteg kialakítását is a királyi és országnagyi udvarokban működni kezdő világi hivatalnokok révén, de ez még csekély számú családra jellemző. A köznemeseknek a nagyurakkal való, familiárisi kapcsolata elsősorban a jószágok kormányzásának gazdasági foglalatosságai felé tereli őket, mikor mint várnagyok, tiszttartók nyernek alkalmazást.

14 Másrészt azonban, különösen a mohácsi katasztrófa után nagy fontosságúvá emelkedik újra a hadi szolgálat, mely a törökkel való állandó küzdelem, a végvári élet felé tereli a köznemesi családok fiait. Amennyire nyomon tudjuk követni, ebben a két irányban haladnak tovább a Tetétleni-család tagjai is, miután az 1526. évi csatavesztés és az ország függetlenségének elbukása szétszórja őket. Rövidesen újabb török hadjáratok következnek. Szolimán szultán 1543-ban és 1552-ben végleg feldúlja az ország közepét, a Duna—Tisza közét is. Ekkor válik a dunavecsei uradalom, mely korábban virágzó falvakkal volt népes, sivár, fátlan pusztasággá. Tetétlen, Szüle, öllé, Szentimre, Fejéregyháza községek ekkor lesznek véglegesen, a mai napig pusztákká, melyekbe soha többé vissza nem tér a falu élete. Csak egykori templomaiknak csonkán felmeredő kőfalai árulják el még az 1717. évi határjárás idején is, hogy itt valaha sok embertől lakott települések voltak.

1 s A parasztság a hadjáratok dúlásainak lecsillapulása után itt-ott visszatér ugyan elhagyott lakóhelyére — a dunavecseiek is visszatérnek, majd újból menekülnek és megint visszatérnek —, de a földesuraknak* itt nincs többé maradásuk. A hódoltsági területté lett részeken török közigazgatást vezetnek be, és a török nem tűr meg „urat" meghódított földjén, csak neki adózó, engedelmes szolgákat.

16 Csak a szegény nemesek maradnak itt, akik gazdálkodó életformájukban nem sokban különböztek a parasztoktól és így nem volt sok vesztenivalójuk. A jobbágytartó nemesség azonban a vármegyékkel, Pesttel, Pilissel és Solttal együtt menekül az északibb tájakra. Egyelőre Eger vára lesz a székhely, ahol Pest—Pilis—Solt a másik két megyével, Nógráddal és Hevessel együtt 13 Tetétlen, fasc. 1. (Tetétleni István végrendeletében említve. Az évszám egy genealógiai tabellán olvasható, de a hozzá tartozó okirat már elveszett. Vö.: Gen.) 14

A várnagyi tisztségnek, mint a legmagasabb köznemesi szolgálatnak már a XV. században kialakuló fontosságáról vö. Fügedi Erik: A 15. századi magyar arisztokrácia mobilitása, Bp. 1970. 9-11. 15

Conscriptio bonorum Földvaryanorum, Anno 1717. Vecse, fasc. 3. 16

Salamon Ferenc: A török hódítás Magyarországon. Bp. 1886.