Levéltári Közlemények, 53. (1982)

Levéltári Közlemények, 53. (1982) 1. - IRODALOM - Kállay István: Máthé Gábor: A magyar burzsoá igazságszolgáltatási szervezet kialakulása 1867–1875. Bp., 1982 / 136–137. o.

Irodalom 137 előnyben, elismerve az uralkodó és kormánya önálló jogalkotási hatáskörét. Ezt a hatáskört az ún. törvénypótló rendeletek kategóriájával alapozta meg. Törvénypótló rendeleteknek tekintette azokat a szabályokat, amelyeket törvényi felhatalmazás alapján adtak ki, a törvény hézagainak kitöltése céljából. Ide sorolandók a törvény helyett olyan tárgyban született rendeletek, amelyek szabályozása szükséges lett volna, de törvényi úton még nem következett be. A két utóbbi típus a kormány eredeti jogalkotó hatalmának elismerését jelentette. E képlet teljes érvényesülése azonban csak a századfordulót követően figyelhető meg. A lassan kialakuló polgári kormányzati rendszerekben, így az 1867 utáni magyar fejlődésben is a fokozatosság érvényesült. Általános jelenség, hogy a kormányzati rendszerek mindegyike visszatér a hatalom megosztásának szervezeti elveihez. A folyamat fázisait, a kiépült államapparátus működésének értékelését tekintve a jelenkori irodalmi állásfoglalások nem egységesek. Máthé Gábor e vitában úgy foglal állást, hogy egyedül a képviselet intézményének nem tulajdonít meghatározó szerepet. A hatalmi ágak megosztása klasszikus elvének alkalmazása a létrehozandó államszervezet megteremtésében — tekintettel a polgári és a feudális erők politikai kompromisszumára is - racionális szükségszerűségből fakadt. A törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom egyensúlyának biztosítása az uralomra került burzsoázia érdekeit szolgáló kormányzati rendszer kiépítéséig cél csupán. Az osztályérdekek pártpolitikai érdekekké történő koncentrálódásának törvényszerű következménye a viszonylagos egyensúly bomlása, mégpedig a végrehajtó hatalom javára. Ez a folyamat figyelhető meg a kiegyezést követő magyar fejlődésben. A múlt század hatvanas éveiben vált uralkodóvá az a nézet, amely a törvény által nem szabályozott tárgykörökben rendeletek kiadását csak sürgős szükség okából, vagy rendkívüli állapotok között tartotta elfogadhatónak. E törvénypótló, illetve kiegészítő rendeletek érvényességének feltételeként azonban megkívánták, hogy a kérdéses tárgyban a törvényhozás elé mielőbb javaslatot terjesszen a kormányzat, törvényi utánszabályozás céljából. A nyolcvanas évektől, különösen pedig a századforduló után a kormány eredeti jogalkotó hatalmának kritériumaként megfogalmazott sürgős szükség már nem szerepel a burzsoá törvényesség kelléktárában sem. A kötetben érintett sok téma közül szólnunk kell még a központi és a helyi igazgatás viszonyában meghatározó szerepet nyert főispánról, aki egyedül képviselte a kormányt a törvényhatóságnál. Felelősségének legfőbb követelménye, hogy tevékenysége teljes összhangban legyen a kormány politikai intencióival. Az 1870:LXII. tc-ben hangoztatott hatásköri jogosultság, amely szerint a törvényhatóság az önkormányzatot és a közigazgatás közvetítését a jövőben is gyakorolhatja, a valóságban csak annyit jelentett, hogy a „törvényhatóság" szint egy a „főispán"-nal, aki az említett törvény rendelkezéseinek megfelelően gondoskodik arról, hogy az újjászerveződő megye és tisztikara e struktúra fennmaradását garantálja. Ennek megvalósítására a belügyminiszter a főispánoknak külön bizalmas útmutatást is adott. A főispán azonban nemcsak a közigazgatás újjászervezésének teljhatalmú végrehajtója, hanem az újjászervezett és különvált törvényszékek működésével kapcsolatos teendőknek is aktív részese. Ha ugyanis a törvényhatóság első embere a kormány teljes bizalmát élvezi, akkor az igazságügyminiszter is - aki egyébként a pártérdekek hű kiszolgálója is - joggal igényelheti az ő közreműködését. Ez történt pl. 1871-ben, amikor az igazságügyminiszter nem kívánt csupán a pályázatokra támaszkodni: ezért kérte a főispánt, hogy a miniszter saját kezéhez címzendő levélben jelölje meg azokat az egyéneket, akiket a vezetésére bízott törvényhatóság területén szervezendő törvényszékekhez elnöknek és királyi ügyészeknek leginkább ajánl. A szerző értékelése szerint a dualizmus államszervezetének kiépítése egy évtized és megközelítően három országgyűlési ciklus alatt ment végbe. A liberális elvek érvényre juttatásának igényével kidolgozott reformkoncepció fokozatos feladása jellemzi e korszakot. A törvénykezési struktúra kialakulásának folyamata minderre egyértelmű bizonyítékul szolgál. Kállay István