Levéltári Közlemények, 51–52. (1980–1981)

Levéltári Közlemények, 51–52. (1980–1981) - IRODALOM - Vass Előd: Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690. A Magyar Országos Levéltár kiadványai III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980 / 322–325. o.

Irodalom 323 Trócsányi Zsolt módszerének tényleges alkalmazhatóságát hosszú eló'készító'-gyűjtó' munkának kellett megelőznie, hiszen számba kellett vennie a megmaradt erdélyi megyék, székek, városok, családok és egyházi szervek levéltáraiban fellelhető' iratanyagot, s ezzel párhuzamosan az Országos Levéltárban meglevő központi kormányszervek levéltárait is. E gyűjtés eredményéről a szerző részletesen be is számolt. Két ismertetett forrás segítségével feltárja a fejedelmi korban lehetséges évi ügyintézések számát. Megállapítja ebből, hogy a fejedelmi kancellárián pl. I. Rákóczi György uralkodásának idején (1631-1645) évi 2000-re tehető az elintézett ügyek száma. Ezt egy fentmaradt ügyintézési napló feljegyzéseiből számította ki. A másik forrása Kolozsvár város főbírájának és Bethlen Gábor fejedelem kancelláriájának hivatali levelezését az 1617. évben néhány hónap tükrében mutatja be, amely évi átlagban 66 ügyintézést jelenthetett. A rendelkezésre álló eléggé jelentős számú hivatah levelezésanyag viszont egyenetlen elosztású, s így törvényszerűségek levonására elég korlátozott mértékben használható fel. Ezt a hiányosságot csupán Trócsányi Zsolt saját módszere következetes alkalmazásával lehetett kiküszöbölni és a fejedelmi kormányhatóságok hatáskörét ügykörök szerint vizsgálni. A szerző világosan látja a joggal felmerülő igényt: saját elvégzett munkájának összevetését más kelet-európai államok hasonló jellegű munkáival. Előre jelzi, hogy kötetét csupán a jövendő összehasonlítások alapjául készítette el. A szomszédos államok, az egykori magyar királyság és a két román fejedelemség közigazgatás-történeti irodalma párhuzamos összevetésre nem alkalmas. Tárgyalja az 1541 utáni területi változásokat: mit tudott a fejedelmi hatalom ténylegesen megtartani abból a területből, amit Szulejmán szultán 1541 augusztus végén az óbudai táborában János Zsigmondnak kijelölt; az akkori magyar királyság keleti egyharmadát. Ez Erdély akkori magyar területi fogalmán a vajdai igazgatás illetőségénél lényegesen nagyobb területet jelentett: Kassa környékét, a Tiszántúlt és a Bánátot is különböző részeiben magábafoglalta. Ez a terület a későbbiekben többször is átalakult. A területi igazgatás szerveivel röviden szintén foglalkozik. A szerző Erdély központi kormányzatának működését nyolc külön fejezetben tekinti át. A fejedelmi tanács az első kormányszerv, amit tárgyal. Ennek a döntés-előkészítő szervnek első törvény általi részletes szabályozását csupán 1598-tól sikerült kimutatni, de ez is általánosságokban mozgott. Az erdélyi országgyűlések fejedelemválasztáskor ún. conditiókat dolgoztak ki, amelyek a jövendő fejedelem hatáskörét szabták meg. Az ilyen conditio-formulák először csupán általánosságban beszéltek a tanácsról, s csupán az 1630 utáni korszakban váltak részletesen kidolgozott törvényekké. A fejedelmi tanács tagjainak kiválasztásáról először 1542 márciusában van szó. A törvény szerint Fráter György helytartó tanácsába a három erdélyi nemzet köréből 7-7 személyt jelöltek ki. Ezután csupán 1556-ban és még egyszer, 1658-ban kerül sor arra, hogy a rendek választanak tanácsurakat. Az általános gyakorlat az lett, hogy a mindenkori fejedelem maga választotta ki a tanács tagjait. A fejedelmi tanács összetételének bemutatását azok ábécérendben készített névjegyzékének közlésével kezdi el. A szerző összeállítása 215 nevet őrzött meg, de a XVI. századi időszakban működött tanácsurak közül még nem mindegyik ismert. Egyszerre egy időben általában 12 tanácsúr működött, de a fejedelmi tanács nem minden helyét töltötték be mindig. A szerző a fejedelmi tanács tagjait társadalmi helyzetük alapján öt csoportra osztja fel: a régi főrendekből származó elemek, az újonnan felemelkedettek, az így felemelkedettek már főrendűnek született gyermekei, valamint a tisztségük révén tanácsuraságot nyerő szász bírók, s végül azok voltak, akiknek a családi rangállásáról pontos adatokkal nem rendelkezünk. A második csoportban szereplő tanácsurak vizsgálatánál Trócsányi Zsolt elsőként mutatja be Erdély vezető társadalmi rétegének sorsát. Az újonnan főrenddé váltak közül csupán 6-8 család tud dinasztikusán megkapaszkodni, pl. a Rákócziak, az Apafiak, a Rhédeiek, a Székelyek, a Telekiek, a Barcsaiak, a Halierek stb. Ezeknek a családoknak legalább két nemzedéke töltötte be a tanácsúri helyeket. A vizsgált időszakban összesen az öt társadalmi csoportból mintegy 31 családot ismerünk meg, amelyek több tanácsurat adtak. Végső tanulságként leszögezi, hogy nincs Erdélynek olyan családja, amely a tanácsban a fejedelmi korszak 150 éve alatt végig képviseltetni tudta volna magát. A fejedelmi tanács történetét vizsgálva, annak működése és hatásköre szerint öt korszakot határozott meg. Ezt a főhatalom gyakorlása és megoszlása váltakozásai közötti sajátosság alapján különítette el. A bemutatott öt hivatali korszakban az egyes családok különböző súllyal szerepeltek. Ezeknél is kisebb korszakos változásokat figyelhetünk meg. Ezek a társadalmi összetételt vizsgáló összegezések azért is fontosak, mert a fejedelmi tanács Erdély legfőbb politikai döntéseit előkészítő szerve volt.