Levéltári Közlemények, 51–52. (1980–1981)

Levéltári Közlemények, 51–52. (1980–1981) - IRODALOM - Vass Előd: Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690. A Magyar Országos Levéltár kiadványai III. Hatóság- és hivataltörténet 6. Budapest, 1980 / 322–325. o.

324 Irodalom Trócsányi Zsolt könyvének második fejezetében az erdélyi országgyűlések által bizonyos feladatok ellátására kiküldött deputátiók (delegatiók) működését is megemlíti. Három Apafi-kori delegatio összetételéről megállapítja, hogy abban a fejedelmi tanács hegemóniája érvényesült, s létrehozásukat csak a felelősségmegosztás szüksége követelte meg. A fejedelmi hatalom legszélesebb körű megnyilvánulása a kancellária hivatali hatóságán át valósult meg. Erró'l a harmadik fejezetrészben olvashatunk. A fejedelmi kancellária az 1556 utáni években a korábbi erdélyi vajdai kancelláriából Szapolyai János, Fráter György, majd Izabella királynő' korszakának fejlődésén áthaladva alakult ki. János Zsigmond kancelláriájának szervezete és ügyvitele már szélesebb körű és hivatalszerűbb, mint a vajdai volt. A magyar királyi kancellária hatása is itt válik igazából szemmel láthatóvá. A fejedelmi kancellária kettős tagozódású; a nagyobb kancellária a kancellár személyes irányításában a közvetlen fejedelmi igazgatás szinte egészét intézi. A kis kancellária pedig az ítélőmester vezetésével a fejedelmi tábla írásbeliségének ügyviteli szerve volt. A szerző kutatásából a kancellárok, a kancelláriai titkárok, a nagyobb kancellária írnokai névjegyzékeit és szolgálati éveit jól áttekinthetjük. A nagyobb kancellária különleges gyakorlatát végző deákok közül külön kívánjuk megemlíteni az un. „török deákokat". Ezek kétféle beosztásban, az erdélyi nagyobb kancellárián és a török portán lévő állandó erdélyi követ, a „continuus orator" mellett működtek. A török deákok tevékenysége, részben tolmácsként, részben fordítóként volt szükséges, sőt előfordult, hogy a portai erdélyi követ maga is török deákok közül emelkedett ki, amint Házi János 1629 körüli említésével a szerző is ilyen példát mutat be. Az egy-egy diplomáciai küldetésre Konstantinápolyba vagy máshová kiküldött, ún. „expediált követek" is igénybe vették alkalmanként a török deákok közreműködését, akik sok esetben a kapcsolatok személyes felvételében nélkülözhetetlenek voltak. A kancellária hatásköre egységesen kiterjedt a szakágazatokra, mivel a fejedelmek minden rendelkezése a kancellárián át került a rendeltetési helyére. A szerző ezután a szakágazati feladatköröket tekinti át. Ezekből, ha nem is pontos, de minden eddiginél jelentősebb mélységű betekintést kaphat az olvasó az erdélyr fejedelmek udvarának belső és külső igazgatásáról. Külön említi a szerző a kancellárián túl a többi országos igazgatási szervet. A tizedárendátorok országos főtisztségét betöltők névsorát szintén megadja, akárcsak a fejedelmi praefectusokét. (Ezek a fejedelmi javak felügyelői, az uradalmi igazgatás irányítói voltak. Jelentőségük azért is fontos, mivel az ő irányításuk alá tartoztak a fiscalis uradalmak: az adóigazgatás, az adóról való számvétel, a kincstartóság.) Hasznos lett volna, ha a szerző legalább egy példát mutatott volna be egy fiscalis uradalom részletes szervezetéről és esetleges évi gazdálkodásáról. A termelési ágazatok esetleges terméseredményei vagy jövedelmei nagyszerűen kiegészítették volna társadalmi összetételt vizsgáló kutatásait. A szerző ezt munkája céljául nem tűzte ki, s így az túlzott kívánalom lenne. A kincstári számvevők hézagos névsorát közli, de azonnal tisztázza e hatáskör problémáit is. A hadügyi igazgatás körében az ország generálisainak és az udvari főkapitányoknak sorával — akik némelykor azonos személyek is lehettek - megismerkedhetik az olvasó. Az udvari alkapitányok és más kisebb parancsnokok névsorát a szerző töredékes iratanyagból állíthatta helyre. A fejedelmi ítélőtábla szervezete a következő fejezetrészből ismerhető meg. A szerző az ítélőtábla tisztségviselőinek névjegyzékét összeállította, de ezenkívül személyenként társadalmi származásuk szerint is csoportosította. Elsőként a fejedelmi tábla elnökeit sorolja fel. Az ítélőmesterek talán teljesnek mondható névjegyzékéből a szerző kimutatja, hogy legnagyobb részük alulról indult el. A fejedelmi ítélőtábla ülnökei közül 110 nevet sikerült azonosítania s elemeznie, közülük 83 személyről társadalmi felemelkedésük pályáját is sikerült tisztáznia. A kincstári jogügyigazgató (fiscalis director) és ügyészei feladata a fejedelmi kincstári jogok védelme volt. A kisebb kancellária írnokai esetében szolgálati éveik átlagos időtartamát is megismerhetjük. Az egy év szolgálattal rendelkezők 64,9 %-os aránya a rendkívül gyors változásokra figyelmeztet. A legtovább 16 évet szolgálók száma már csak 4 fő volt, ami az előbbi megállapítást erősíti. A fejedelmi ítélőtábla működésére a szerző részletesebben nem tér ki, pedig saját maga is megjegyzi, hogy a XVI-XVII. századi erdélyi törvénykezés még feltárásra vár. Ezt azonban a volt marosvásárhelyi királyi ítélőtábla XVII-XIX. századi iratanyagának szinte teljes mefsemmisülése a jövőben is megnehezíti. A következő fejezetrészben a szerző bemutatja, hogy az udvari főtisztségek köréből a kifejezetten ilyeneknek tartott fő és aludvarmesterek, a főasztalnokok, a főpohárnokok, a főkonyha-