Levéltári Közlemények, 50. (1979)
Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Fallenbüchl Zoltán: A sóügy hivatalnoksága Magyarországon a XVIII. században / 225–290. o.
258 FALLEN BÜCHL ZOLTÁN nicht vermag . . .'" 2 7 Gradiskáról pedig azt írja Krensfeld József Ferdinánd mázsaszolga, hogy ott „minden óráról órára drágul" és így fizetése nem elég, pedig ugyanakkor a helyi vesztegzárigazgató (contumaciae director) állását is ellátja. 12 8 Mint az említettekből látható, a drágulás mindenütt érezhető volt az ország területén, Pesten éppúgy, mint Nagyváradon, Komáromban, Gradiskán, Puchón vagy Máramarosszigeten. A háborús konjunktúra, amely a gabona, sőt általában a mezőgazdasági termékek árának emelkedésével a földet birtokló vagy azon dolgozó népesség anyagi helyzetét javította, a hivatalnokságnál, különösen annak piacra utalt részénél — elsősorban különösen a német származású, polgári jellegű, hivatalára utalt, birtoktalan sótiszti karnál — a teljes anyagi tönkrejutással volt egyértelmű. Ha hozzávesszük most ehhez azt is, hogy éppen akkor kezdődött a kaució-kötelezettség megszigorítása, sőt utólagos behajtása, egyenesen úgy tűnik, mintha az államapparátus irányítói azt akarták volna elérni, hogy az eddig jól-rosszul, de működő és stabilizálódott tisztviselői kart, különösen a sóhivatalnokságot tönkretegyék. Erről természetesen nem lehet szó, de az bizonyos, hogy a hétéves háború anyagi terhei erején messze felül vették igénybe ezt a réteget. Hozzá kell tenni azt is: olyan réteget sújtott ez a drágulás és a nagymértékű követelések, amely eredetileg sem volt gazdagnak nevezhető. A közvéleményben általában téves elképzelések éltek — és ezek a mai történetírást is sok esetben tévutakra viszik - a területi hivatalok tisztviselőinek: sótiszteknek, harmincadosoknak, a birtokigazgatás hivatalnokainak — anyagi helyzetére vonatkozólag. Ennek a téves elképzelésnek tápot nyilván az állások külső dísze és rangja adott, amely annál nagyobb volt, minél kisebb az állomáshely maga. A vagyoni viszonyok A sótisztviselők anyagi helyzetét a maga teljes egészében megismerni alig lehetséges, mert a legtöbb hivatalnok tényleges vagyoni viszonyairól nem maradt fenn adat. 129 Annyi bizonyosnak látszik, hogy az egyes személyek közt meglehetősen nagy eltérés volt a financiális állapot tekintetében már szolgálatuk kezdetén is. Mint már jeleztük, a szolgálat közben aligha vagyonosodott meg bárki is közülük, inkább sokan tönkrementek, s aki nem, az is szerény viszonyok közt fejezte be életét. Kezdettől sokan voltak vagyontalanok. Schell Ferdinánd pécsi sóperceptor például, ki 1738-ban kezdte szolgálatát az Udvari Kamara tisztviselőjeként Magyarországon, úgy jellemzi magát, hogy „von Hause keine Mittel, und hier Landes von der Pique angefangen binnen 20 Jahrens Zeit". 130 Hazulról tehát vagyontalan volt. Groicher Márton Antal tiszaújlaki sóperceptor, 12 7 Uo., 1758 - 803. „Ezen az inkább drága, semmint olcsó helyen szerzem be a legszükségesebbeket, ahol, minthogy gazdaságom nincs, fizetésembó'l valamelyes pénzt megtakarítani nem tudok." ,í8 Uo., 1758 -432. 129 A Hofkammerarchiv, Hoffinanz, Protokoílbücher alapján csak az tűnik ki, hogy 1712 és 1740 közt a sótisztviseló'k mintegy felének maradt halála után befizetési hátraléka. Ez azonban önmagában még nem mutat tényleges képet viszonyaikról. Az egyes esetek analízise is azt mutatja, hogy alig volt készpénztartalékuk. A Haugwitz-féle reform után a tisztviseló'k helyzete látszólag javult: de elsősorban a központban működó'ké. A sóügyben dolgozóknál, kivált a kisebb hivatalnokoknál, a panaszok oly méretűek, hogy bizonyosra vehető az, hogy a sóhivatalnokság helyzete nem javult számottevően. 130 OL Magy. Kam. Lt., Litterae ad Cameram exaratae (E 41), 1758 - 834.
