Levéltári Közlemények, 50. (1979)

Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Fallenbüchl Zoltán: A sóügy hivatalnoksága Magyarországon a XVIII. században / 225–290. o.

A SÓÜGY HIVATALNOKSÁGA MAGYARORSZÁGON 237 szívesen: vagy nem volt meg a megfelelő képzettségük, vagy társadalompolitikailag nem feleltek meg. Az Udvari Kamarának is voltak igényei: a jelölt legyen jóhírű, lehetőleg katolikus vallású, ne legyen vagyontalan és legyen pénzügyi munkában jártas, jó scripturájú, tudjon nemcsak latinul, de németül is írni, beszélje a szükséges nyelveket — egyszóval a mérce eléggé magas volt. Amellett legyen tisztában azzal is, hogy milyen felelősségteljes munkára vállalkozik. Ilyen embereket könnyen nem lehetett szerezni. Elsősorban olyanok jelentkeztek, akik a követelményeknek többé-kevésbé eleget tudtak tenni. Bátor vállalkozók, főleg volt élelmezési tisztek, ritkábban csapattisztek. Ezek természetesen állásukat is vállalkozásnak tekintették, nem csak szolgálatnak: igyekeztek jól járni általa. Fő bajuk azonban, gyenge pontjuk, anyagi helyzetük volt. Többnyire szegények, a szükséges kauciót is hitel útján teremtik elő, vagy a fejük felől adják el a házat és családostól vállalják a további bizonytalanságot — természetesen megvagyonosodás és tisztes, tekintélyes állás reményében. Azonban az eredmény más lett: a megvagyonosodás reményének eltűnése, a társadalmi izoláció az új állásban. Az Udvari Kamara szigorú fegyelmet tartott, a számadásokat ellenőrizte. A hiányt — bármily okból következett be - felfüggesztés, vizsgálat, gyakran alaptalan meghurcolás követte, amely az özvegyekre és árvákra is visszahatott. Az Udvari Kamara és a problémák A probléma alapvetően az volt, hogy az Udvari Kamara sem tudta kellően megfizetni a szolgálatot, annak nehéz körülményeit, másrészt a hivatalnokréteg alapvetően szegény emberekből toborzódott. Ellentétben Franciaországgal, ahol a hivatalviselés eleve a jómódúak, az államnak hitelezni képesek, a gazdag polgárok tendenciája, a magyarországi sóhivatalnokság túlnyomóan szegény jövevényekből rekrutálódott, akik a kezdődő hatósági pénzügyi fegyelem szorítását nem bírtak kellően erővel. Mivel azonban — legalábbis a kaucióköteles állásokban — az Udvari Kamara tartozik nekik, nagyon szigorúan nem lehetett eljárni velük szemben, mert akkor kauciójukat egészben vagy részben vissza kellett volna fizetni. A kinevezés kegynek számított. Előbb rendszerint „provisorische Anstellung" „provisorisch verliehene Stelle" ideiglenes megbízás, csak azután, a kaució kifizetése után jön a császári megerősítés. Néha a tisztviselők, még a kisebbek is, fizetés nélkül „ohne Genuss" szolgálnak, csak részesedést kapnak az eladott sóból. A pályafutás menetrendje: pár évi „Amtierung", hivatalnokoskodás után bevádolás, felfüggesztés és visszahelyezés vagy a halál. Az özvegy azután a kaucióból kifizeti a hiányt, ha hiány áll fenn. A hivatalnokok pedig elég gyorsan haltak meg. Az ország éghajlata, levegője ebben az időben, főként a vizek mellett, nem volt egészséges. Kivált azokra veszélyes, akik azt nem szokták meg, más tartományokból, országokból jöttek. A fizetés nem állt arányban a kockázattal. A Magyarországra került sóügyi hivatalnok gyakran éppúgy csalódott új egzisztenciájában, mint a német telepes. Sem az Udvari Kamara, sem a magyar lakosság nem volt megelégedve a császári sóhivatalnoksággal. Azonban a rossz vélemény terjesztői nem voltak elfogulatlanok. Az Udvari Kamara bennük a saját célra gyűjtő számítást, a magyar lakosság a császár