Levéltári Közlemények, 50. (1979)
Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Fallenbüchl Zoltán: A sóügy hivatalnoksága Magyarországon a XVIII. században / 225–290. o.
238 FALLENBÜCHL ZOLTÁN embereit, az idejött idegeneket látta. Kétségtelen, hogy vagyonosodni akartak. De korruptságuk babona, melyet a történetírás évszázadok óta hurcol magával. Egyszerűen vállalkozók voltak — arrű akkor nem minősült bűnnek —, csak túl szegények ahhoz, hogy vállalkozásuk eredményes lehessen. Az Udvari Kamara igyekezett segíteni a bajokon. Időről időre vizsgálatokat indít, ellenőrző biztosokat vagy bizottságokat küld ki. A legjelentősebb ezek közt Zuanna udvari kamarai tanácsosé volt 1724-ben, amely új instrukciókkal igyekezett a visszaélések és hibák kiküszöbölésére. A hibáknak elejét venni azonban ez sem tudta. Kérdés, hogyan keletkeztek a hiányok? Egész Európában ebben az időszakban a pénzügyigazgatási tisztviselők a maguk számlájára gazdálkodnak. Ez abból a tényből folyik, hogy tulajdonképpen vállalkozók, az uralkodó által engedélyezett vállalkozást folytatnak; de a sóügyben ez azért különösen lényeges, mert a vállalkozás regáléval folyik. Bizonyos fokú haszonkeresést annál kevésbé lehetett kifogásolni, mert a kincstár a fizetéshez képest túl sokat követelt tőlük. Csak, ha ezt túllépik, akkor marasztalhatók el. Azonban az ellenőrzés gyorsabban fejlődött és főként a helyzetet kevéssé ismerők részéről rigorózusabb formát öltött, mint a tényleges kivihetőség, a szokás. A hiányok oka elsősorban nem az, hogy a tisztviselő eladja a sót és nem számol el vele. Ezzel saját magát csapja be, hiszen tudja, hogy minden darabról el kell számolnia. A tisztviselő érdeke legfeljebb a felár számítása. Ezt főurak is űzték, kik jobbágyaiknak drágábban adtak el sót, mint a királyi hivatalok. Ellenük irányult az 1729. évi 5. törvénycikk, mely az ilyen kényszerítést eltiltja. Ugyanez évi 6. törvénycikk megmutatja, hogyan igyekeztek a só tisztviselők szabálytalan jövedelemhez jutni: várakoztatták a vevőket, csak felár megfizetésével engedték őket vásárolni. A 6. törvénycikk előírja az érkezési sorrend betartását a sóhivataloknál jelentkező viszonteladókkal szemben, továbbá a felár számításának tilalmát. Intézkedik, hogy királyi biztosok ellenőrizzék e törvénycikk betartását; ha ezt elmulasztanák, a Helytartótanács tegyen erről felterjesztést. 4 8 A hiányok oka: sólopás, a só természetes porlása is a rakodásnál, de ok az áttekinthetetlen könyvelés, a nyilvántartás kellő hiánya is, ami elősegíti a visszaélést, de a legfőbb ok a só meghitelezése a kereskedőnek. A kereskedő elviszi hitelbe a sót, de tényleg nem, vagy csak késve fizeti meg. Ez is megérthető, hiszen a sókereskedők sem jómódúak. Maguk a kereskedők is meglehetős tőkehiánnyal küzdenek. Ha mindezekhez hozzászámítjuk még a nyugták rendetlen kezelését, a gyors személyi változások miatti rendtartás nehézségét a sóhivatálban, ahol 3—4, esetleg 5—6 ember működik egyszerre, s mindeniknek van a vásárlók közt kedvezményezettje, valamint azt, hogy a környező lakosság nem kedveli, sőt ha lehet, be is csapja a só tisztviselőket: megkapjuk a hiányok körképét, amely nem kizárólag rosszhiszeműségre és hűtlenségre, inkább negligenciára enged következtetni. Mindezeken a hibákon rendelkezésekkel sokat nem lehetett segíteni. Mégis, az Udvari Kamara és megbízottai igyekeztek rendet tartani, s az adatanyagból lassú, fokozatos javulás tűnik ki. Az első idők rendetlensége lassan szabályosabb ügyintézésnek adott helyet; a vállalkozásszerűség azonban még sokáig jellemző maradt, de a szabályozás ezen a 48 Magyar Törvénytár. 1657-1740. évi törvényczikkek. Szerk. Márkus D. Bp. 1900. 666-669. o.
